Lemez

The Dandy Warhols: Why You so Crazy

Zene

Nem nagyon lehet találni elcsépeltebb nyilatkozatot annál, mint amikor egy zenekar tagjai azt mondják a legfrissebb munkájukról, hogy „ez az eddigi legjobb lemezünk”. Courtney Taylor, a portlandi illetőségű The Dandy Warhols frontembere szerint frissen megjelent albumuk, a Why You so Crazy az eddigi legkülönb az életművükben, és nehéz elképzelni, hogy (a zenésztársain kívül) bárki is egyetértsen vele. Az is tény, hogy az együttes csillaga jó ideje nem a régi fényében ragyog – a kreatív törés valahol a Dig! című film és a nagy kiadóval való szakítás környékén következett be, a 2000-es évek közepén. Az az­óta kiadott lemezeken azért mindig volt legalább egy-két jó pillanat, de az új album lényegében egy 41 perces üresjárat rövid dalokkal, minimál szövegekkel és totális zenei fantáziátlansággal; hiányoznak a korábban megszokott, széttorzított shoegaze-es hömpölygések és a melléjük pakolt fülbemászó dallamok. A Thee Elegant Bum, a Sins Are Forgiven és a To the Church mintha csak ügyetlen dalkezdemények, demók lennének, és a Zia McCabe énekelte, az ő hillbilly zenekarának (Brush Prairie) repertoárjából átemelt Highlife is igencsak felejthető. Egy fokkal jobb az első maxinak választott Be Alright, az adóvevős énekhangon elénekelt Next Thing I Know és a meglehetősen disszonáns Forever. Ha pedig nagyon akarunk pozitívumokat találni, akkor megemlíthető az elektronikus Welcome to the Monkey House albumukat megidéző Terraform és a count­ry­sabb oldalukat visszahozó Small Town Girls és Motor City Steel. De ez mind nagyon kevés attól a zenekartól, amelynek olyan zseniális albumokat köszönhetünk, mint a Come Down vagy a Thirteen Tales from Urban Bohemia. A slusszpoén a végére marad: a több mint hatperces, szöveg nélküli Ondine-ban végig „komolyzenei” zongorázás hallatszik, semmi más. Érti a fene; ahogy azt is, hogy maguk a zenészek miért ezt a lemezt tartják életük főművének.

Dine Alone, 2019

Figyelmébe ajánljuk

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.

Trump, a nagy béketeremtő?

Bár a gázai háborút sikerült leállítani, a Trump-féle „peace deal” valójában ott sem egy békemegállapodás, legfeljebb egy keretterv. Ukrajna esetében viszont Trump még a béketerv precíz kiszabásáig sem jutott el.