Nem nagyon lehet találni elcsépeltebb nyilatkozatot annál, mint amikor egy zenekar tagjai azt mondják a legfrissebb munkájukról, hogy „ez az eddigi legjobb lemezünk”. Courtney Taylor, a portlandi illetőségű The Dandy Warhols frontembere szerint frissen megjelent albumuk, a Why You so Crazy az eddigi legkülönb az életművükben, és nehéz elképzelni, hogy (a zenésztársain kívül) bárki is egyetértsen vele. Az is tény, hogy az együttes csillaga jó ideje nem a régi fényében ragyog – a kreatív törés valahol a Dig! című film és a nagy kiadóval való szakítás környékén következett be, a 2000-es évek közepén. Az azóta kiadott lemezeken azért mindig volt legalább egy-két jó pillanat, de az új album lényegében egy 41 perces üresjárat rövid dalokkal, minimál szövegekkel és totális zenei fantáziátlansággal; hiányoznak a korábban megszokott, széttorzított shoegaze-es hömpölygések és a melléjük pakolt fülbemászó dallamok. A Thee Elegant Bum, a Sins Are Forgiven és a To the Church mintha csak ügyetlen dalkezdemények, demók lennének, és a Zia McCabe énekelte, az ő hillbilly zenekarának (Brush Prairie) repertoárjából átemelt Highlife is igencsak felejthető. Egy fokkal jobb az első maxinak választott Be Alright, az adóvevős énekhangon elénekelt Next Thing I Know és a meglehetősen disszonáns Forever. Ha pedig nagyon akarunk pozitívumokat találni, akkor megemlíthető az elektronikus Welcome to the Monkey House albumukat megidéző Terraform és a countrysabb oldalukat visszahozó Small Town Girls és Motor City Steel. De ez mind nagyon kevés attól a zenekartól, amelynek olyan zseniális albumokat köszönhetünk, mint a Come Down vagy a Thirteen Tales from Urban Bohemia. A slusszpoén a végére marad: a több mint hatperces, szöveg nélküli Ondine-ban végig „komolyzenei” zongorázás hallatszik, semmi más. Érti a fene; ahogy azt is, hogy maguk a zenészek miért ezt a lemezt tartják életük főművének.
Dine Alone, 2019
