Koncert

Mark Kozelek

Zene

„Ha a telefonodat nyomkodod, kimegyek hozzád, és szarrá verlek” – indítja a koncertet az amerikai előadó, akit leginkább a Sun Kil Moon nevű projekt kapcsán ismer a nagyérdemű. Simán kinézzük belőle, hogy megtenné, még úgy is, hogy a közönség jót mulat a nem éppen barátságos, de azért valahol mégis viccesnek szánt intrón. Később kiderül, a humor szinte ugyanolyan fontos része a performance-nak, mint a zene, és néha már-már stand-upba fordul a produkció: Kozelek természetesen tudja, hogy Budapesten van, de poénból mégis bukarestezik. A mozgása megmosolyogtató, és csupa olyan dolgot látunk, amit máshol soha; folyamatosan vacakol a mikrofonkábellel, összevissza helyezi a kottatartót, és egy-egy szám befejezése után az adott dalszövegpapírt mindig hátraviszi és ledobja a földre. A színpadon a főhős mellett mindössze egy gitáros és egy zongorista foglal helyet – utóbbi időnként dobgépet is adagol a dalok alá, melyek többnyire elképesztően „epikusak”, így nem csoda, ha a két és fél órás fellépés alatt mindössze 11 tétel hangzik el. A szövegek hallatán egyértelmű, hogy Kozelek napjaink egyik legjobb dalszövegírója, és a fellépésében (meg persze a dalok stúdióverziójában is) az az érdekes, hogy ugyan kiváló énekes, egy csomó részt inkább dumálva, amolyan spoken wordös üzemmódban ad elő. A dalok hemzsegnek a popkulturális utalásoktól, többtucatnyi zenész neve hangzik el, megtudjuk, hogy melyik Tom Hanks-filmet szereti (a Pénznyelőt) és melyiket nem (a Számkivetettet), parodizálja a saját apját, a legnagyobb mulatságot pedig nemezisének, a The War On Drugsnak gyalázása okozza. Kozelek felemlegeti, hogy Kurt Vile azért hagyta ott őket, mert túl tehetséges volt hozzájuk, illetve hogy Adam Granduciel úgy énekel, mint Mark Knopfler, és az elég nagy baj. Én még nem nagyon voltam olyan koncerten, amit végigröhögtem, de most ez is megadatott.

Művészetek Palotája, október 22.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.