„Ha a telefonodat nyomkodod, kimegyek hozzád, és szarrá verlek” – indítja a koncertet az amerikai előadó, akit leginkább a Sun Kil Moon nevű projekt kapcsán ismer a nagyérdemű. Simán kinézzük belőle, hogy megtenné, még úgy is, hogy a közönség jót mulat a nem éppen barátságos, de azért valahol mégis viccesnek szánt intrón. Később kiderül, a humor szinte ugyanolyan fontos része a performance-nak, mint a zene, és néha már-már stand-upba fordul a produkció: Kozelek természetesen tudja, hogy Budapesten van, de poénból mégis bukarestezik. A mozgása megmosolyogtató, és csupa olyan dolgot látunk, amit máshol soha; folyamatosan vacakol a mikrofonkábellel, összevissza helyezi a kottatartót, és egy-egy szám befejezése után az adott dalszövegpapírt mindig hátraviszi és ledobja a földre. A színpadon a főhős mellett mindössze egy gitáros és egy zongorista foglal helyet – utóbbi időnként dobgépet is adagol a dalok alá, melyek többnyire elképesztően „epikusak”, így nem csoda, ha a két és fél órás fellépés alatt mindössze 11 tétel hangzik el. A szövegek hallatán egyértelmű, hogy Kozelek napjaink egyik legjobb dalszövegírója, és a fellépésében (meg persze a dalok stúdióverziójában is) az az érdekes, hogy ugyan kiváló énekes, egy csomó részt inkább dumálva, amolyan spoken wordös üzemmódban ad elő. A dalok hemzsegnek a popkulturális utalásoktól, többtucatnyi zenész neve hangzik el, megtudjuk, hogy melyik Tom Hanks-filmet szereti (a Pénznyelőt) és melyiket nem (a Számkivetettet), parodizálja a saját apját, a legnagyobb mulatságot pedig nemezisének, a The War On Drugsnak gyalázása okozza. Kozelek felemlegeti, hogy Kurt Vile azért hagyta ott őket, mert túl tehetséges volt hozzájuk, illetve hogy Adam Granduciel úgy énekel, mint Mark Knopfler, és az elég nagy baj. Én még nem nagyon voltam olyan koncerten, amit végigröhögtem, de most ez is megadatott.
Művészetek Palotája, október 22.
