Ők 2010-ben álltak össze újra, három évvel később jelentették meg a korábbi recept alapján fogant Bloodsports albumot, amit 2016-ban követett a nagy ívű, koncepciózus, már-már Pink Floyd-os Night Thoughts. Most pedig itt az állítólagos trilógiájuk záró darabja The Blue Hour címmel, és talán nem okoz olyan nagy meglepetést, hogy az előző lemez hangulata köszön vissza.
Brett Anderson frontember és társai több interjúban is hangsúlyozták, hogy ez most nem igazán konceptalbum, aminek némileg ellentmond, hogy egybefolynak a dalok, kapunk egy csomó spoken word betétet és természetes zörejt, ráadásul Anderson több dalt is egy gyerek szemszögén keresztül énekel el. Ez persze nem meglepő, hiszen már az előző két lemez számos dalát is a kisfia ihlette. Némileg váratlan módon a zenekar szakított a jól bevált Ed Buller producerrel, aki elköltözött Los Angelesbe, és csak úgy vállalta volna a munkát, ha a brit zenekar utazik hozzá. A Suede tagjainak ehhez nem volt kedve, így inkább leszerződtették a jó nevű Alan Mouldert, aki nem igazán nyúlt hozzá a bevált hangzáshoz.
A The Blue Hour zeneileg egy kicsit a monumentális Dog Man Start idézi meg, jó sok vonóst hallhatunk rajta, vagyis kellőképp drámai a hangulat. Anderson (aki tavaly betöltötte az ötvenet, és fél éve kiadott egy kvázi önéletrajzot) direkt vidéki hangulatot akart, sok drámával, de hát ez mindig is jól állt neki. A nyitó As One-ban máris bombasztikus filmzenehangulat uralkodik, a Mistress egy félrelépést énekel meg, az All the Wild Places a tökéletes Suede-dalcím, az Invisiblesben ők is felhasználják a Phil Spector által megálmodott Be My Baby beatet, a Flytipping meg kellő monumentalitással zárja le ezt a lemezt, amivel a Suede továbbra sem enged a színvonalból. A blue hour kifejezés egyébként arra a rövid időszakra vonatkozik, amikor már lement a nap, de még nem köszöntött be a teljes sötétség – nagy kérdés, hogy ennek az albumtrilógiának a befejeztével mi jöhet még a zenekar életében. Illetve, hogy jön-e bármi egyáltalán.
Warner, 2018
