Lemez

Kék fény

Suede: The Blue Hour

Zene

Húsz éve már, hogy véget ért a britpopnak nevezett zenei korszak, és az akkori vezérzenekarok közül egy sem úszta meg feloszlás nélkül. Azóta többen is visszatértek – inkább rövidebb, mint hosszabb időre, ilyen volt például a Blur egyszeri, amúgy remek próbálkozása is – tartósan aktívnak azonban egyedül a Suede bizonyult.

Ők 2010-ben álltak össze újra, három évvel később jelentették meg a korábbi recept alapján fogant Bloodsports albumot, amit 2016-ban követett a nagy ívű, koncepciózus, már-már Pink Floyd-os Night Thoughts. Most pedig itt az állítólagos trilógiájuk záró darabja The Blue Hour címmel, és talán nem okoz olyan nagy meglepetést, hogy az előző lemez hangulata köszön vissza.

Brett Anderson frontember és társai több interjúban is hangsúlyozták, hogy ez most nem igazán konceptalbum, aminek némileg ellentmond, hogy egybefolynak a dalok, kapunk egy csomó spoken word betétet és természetes zörejt, ráadásul Anderson több dalt is egy gyerek szemszögén keresztül énekel el. Ez persze nem meglepő, hiszen már az előző két lemez számos dalát is a kisfia ihlette. Némileg váratlan módon a zenekar szakított a jól bevált Ed Buller producerrel, aki elköltözött Los Angelesbe, és csak úgy vállalta volna a munkát, ha a brit zenekar utazik hozzá. A Suede tagjainak ehhez nem volt kedve, így inkább leszerződtették a jó nevű Alan Mouldert, aki nem igazán nyúlt hozzá a bevált hangzáshoz.

The Blue Hour zeneileg egy kicsit a monumentális Dog Man Start idézi meg, jó sok vonóst hallhatunk rajta, vagyis kellőképp drámai a hangulat. Anderson (aki tavaly betöltötte az ötvenet, és fél éve kiadott egy kvázi önéletrajzot) direkt vidéki hangulatot akart, sok drámával, de hát ez mindig is jól állt neki. A nyitó As One-ban máris bombasztikus filmzenehangulat uralkodik, a Mistress egy félrelépést énekel meg, az All the Wild Places a tökéletes Suede-dalcím, az Invisiblesben ők is felhasználják a Phil Spector által megálmodott Be My Baby beatet, a Flytipping meg kellő monumentalitással zárja le ezt a lemezt, amivel a Suede továbbra sem enged a színvonalból. A blue hour kifejezés egyébként arra a rövid időszakra vonatkozik, amikor már lement a nap, de még nem köszöntött be a teljes sötétség – nagy kérdés, hogy ennek az albumtrilógiának a befejeztével mi jöhet még a zenekar életében. Illetve, hogy jön-e bármi egyáltalán.

 

Warner, 2018

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.