Lemez

Kék fény

Suede: The Blue Hour

Zene

Húsz éve már, hogy véget ért a britpopnak nevezett zenei korszak, és az akkori vezérzenekarok közül egy sem úszta meg feloszlás nélkül. Azóta többen is visszatértek – inkább rövidebb, mint hosszabb időre, ilyen volt például a Blur egyszeri, amúgy remek próbálkozása is – tartósan aktívnak azonban egyedül a Suede bizonyult.

Ők 2010-ben álltak össze újra, három évvel később jelentették meg a korábbi recept alapján fogant Bloodsports albumot, amit 2016-ban követett a nagy ívű, koncepciózus, már-már Pink Floyd-os Night Thoughts. Most pedig itt az állítólagos trilógiájuk záró darabja The Blue Hour címmel, és talán nem okoz olyan nagy meglepetést, hogy az előző lemez hangulata köszön vissza.

Brett Anderson frontember és társai több interjúban is hangsúlyozták, hogy ez most nem igazán konceptalbum, aminek némileg ellentmond, hogy egybefolynak a dalok, kapunk egy csomó spoken word betétet és természetes zörejt, ráadásul Anderson több dalt is egy gyerek szemszögén keresztül énekel el. Ez persze nem meglepő, hiszen már az előző két lemez számos dalát is a kisfia ihlette. Némileg váratlan módon a zenekar szakított a jól bevált Ed Buller producerrel, aki elköltözött Los Angelesbe, és csak úgy vállalta volna a munkát, ha a brit zenekar utazik hozzá. A Suede tagjainak ehhez nem volt kedve, így inkább leszerződtették a jó nevű Alan Mouldert, aki nem igazán nyúlt hozzá a bevált hangzáshoz.

The Blue Hour zeneileg egy kicsit a monumentális Dog Man Start idézi meg, jó sok vonóst hallhatunk rajta, vagyis kellőképp drámai a hangulat. Anderson (aki tavaly betöltötte az ötvenet, és fél éve kiadott egy kvázi önéletrajzot) direkt vidéki hangulatot akart, sok drámával, de hát ez mindig is jól állt neki. A nyitó As One-ban máris bombasztikus filmzenehangulat uralkodik, a Mistress egy félrelépést énekel meg, az All the Wild Places a tökéletes Suede-dalcím, az Invisiblesben ők is felhasználják a Phil Spector által megálmodott Be My Baby beatet, a Flytipping meg kellő monumentalitással zárja le ezt a lemezt, amivel a Suede továbbra sem enged a színvonalból. A blue hour kifejezés egyébként arra a rövid időszakra vonatkozik, amikor már lement a nap, de még nem köszöntött be a teljes sötétség – nagy kérdés, hogy ennek az albumtrilógiának a befejeztével mi jöhet még a zenekar életében. Illetve, hogy jön-e bármi egyáltalán.

 

Warner, 2018

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.