Nagy V. Gergõ

Hogy túl késő-e újrakezdeni, vagy éppen túl korai - ezt latolgatja Glenn Mercer énekes-gitáros a The Feelies visszatérő albumának legelső számában, ami a húszévnyi tetszhalálból ébredő zenekar esetében kétszeresen is érvényes felvetés. Hiszen azon túl, hogy egy történelmi érdemekkel bíró formáció ekkora kihagyás után ritkán tud felnőni az örökségéhez - s a hipnotikus punk-popjával az R.E.M.-től a Weezerig szakajtónyi college-bandát ihlető The Feeliestől aligha tagadható el az efféle súlyos hagyaték -, az is igaz, hogy a régi klasszikusokat újfent életre hívó poszt-punk reneszánsz már jócskán lecsengőben van.

"Remélem, meghalsz, remélem, mindketten meghalunk" - dalolta John Darnielle egy évtizede az egyik párkapcsolati gondokat firtató kocsmanótájában (No Children), melynek gyűlölettől kicsattanó strófáit rendre egy emberként visszhangozta a koncertek rajongó közönsége. Az efféle vérmesen közvetlen hang már kevésbé jellemzi a The Mountain Goats utóbbi lemezeit, a literátusi vénájáról nevezetes énekes-dalszerző újabban már árnyaltabban fogalmaz.

Bill Callahan mindig is vonzódott a lovakhoz. Az érdes modorú lo-fi pionírból rezervált folkistává érett énekes-dalszerző már pályája hajnalán is nap felé nyargaló (Chosen One) vagy betörésükért könyörgő vadlovakról (I Break Horses) dünynyögött, később pedig a jövőt jelentő versenycsikók láthatását követelte (Let Me See The Colts) megszelídült baritonján.

Derült égből villámcsapásként érkezett meg a legújabb Radiohead, hiszen csupán egy héttel az internetes debütje előtt vehette hírét a világ - s miután pimasz módon még korábban is tették közzé az ígértnél, valóságos hisztéria alakult ki körötte. Az efféle hetyke játszadozás a zenepiaccal lassan hagyománnyá nemesül az oxfordi bandánál, hiszen a legutóbbi korong, az In Rainbows is hasonlóképp hirtelenjében tűnt elő, ráadásul - amolyan forradalmi gesztusként - annyit kellett fizetni érte, amennyit akartunk.

Álló farokkal száguldani a forgalommal szemben - első hallásra az ilyesmi meglehetősen visszataszító dolognak tűnhet, ám Ballard Karamboljának számos bravúrja közül az egyik éppen az, hogy az efféle cselekvéseket - ha nem is teszi éppen rokonszenvessé - legalábbis megérthetőnek tudja ábrázolni. Merthogy abban a rút és gépies világban, ahol a regény talpig kiüresedett szereplői markolják a volánt, egy autókarambol nem elsősorban sajnálatos, netán tragikus eseménynek tetszik (s elítélendőnek, ha valaki szántszándékkal és a kielégülés céljából törekszik rá), hanem inkább amolyan szépséges rendszerhibának, izgató üzemzavarnak, amely utóvégre valamiféle emberiről tudósít.

A punk művészet - mondta valamikor Colin Newman énekes-gitáros (képünkön), amivel arra akarta felhívni a figyelmet, hogy a zenekarát art-punknak címkézni micsoda hatalmas ökörség. Pedig akármilyen blőd is ez a mára már bevett szókapcsolat, azért a Wire kapcsán érvénnyel hozható szóba - hiszen ha a brit punk hőskorszakának valamelyik bandáján, hát rajtuk biztosan meglátszott a művészeti iskolás háttér.

Amikor 2003 egyik borongós októberi napján kiderült, hogy Elliott Smith kétszer is szíven döfte magát a fürdőkádjában, voltaképpen csak tettének brutalitása tűnt meglepőnek (majd pedig a hír, hogy valószínűleg nem is ő fogta a végzetes konyhakést). Elvégre a pizzaképű dalnok torzóban maradt életműve legkivált az olthatatlan búbánat, az éjsötét depresszió és a démonokkal vívott, elbukott küzdelem foglalatát adja, egészen a négysávos magnóra rögzített debüt hálószoba-folkjától a nagykiadós igényeknek megfelelni igyekvő Figure 8 kamarapopjáig.

Az észak-londoni The Chap első blikkre afféle bennfentes popviccnek tűnik, elvégre lemezeiken meggyűrt tanárnők és kopaszodó programozók vezetnek elő popdalokról szóló ironikus popdalokat. A nevét egy arisztokratikus londoni férfimagazintól kölcsönző formáció igen agyasan és reflektáltan közelít a műfajhoz, hetykén játszadozik a klisékkel és struktúrákkal, tudatosan vegyít elektropopot, krautrockot, funkot vagy épp posztpunkot, a dalszövegek pedig olykor a kortársi közegnek osztanak fricskákat (mint a legutóbbi lemez egyik gyöngyszemén, a világzene-imádaton élcelődő Ethnic Instrumentben).

Ritka barátságtalan figura virít az új Sufjan Stevens-lemez borítóján. Elsőre talán valamiféle harci maskarába öltözött sámánnak tetszhet, aztán szalonnaszájú busmannak királyi ékszerekben, de akárminek véljük is, vörösen izzó rubinszemei aligha kecsegtetnek túl sok biztatóval. Nem ehhez vagyunk szokva, hiszen a detroiti születésű trubadúr korábbi korongjait bájos képregény-figurák és cuki állatok (nyulak, hattyúk vagy őzikék) tették hívogatóvá, s alkalmasint jobban is illettek Stevens jobbára szépségesen meghangszerelt, jól nevelt folk-popjához, mint a kevéssé ismert lousianai képzőművész, Royal Robertson baljóslatú munkája. Az önmagát prófétának kiáltó, mégis holtáig outsider státuszra kárhoztatott festő-rajzoló volt a hírek szerint a The Age Of Adz legfőbb ihletője - ami a korábbi inspirációkat nézve (kínai horoszkóp - Enjoy Your Rabbit; szülővárosi élmények - Greetings from Michigan; keresztény hit - Seven Swans) valódi fordulatot ígér a pályán, különösen annak fényében, hogy a paranoid skizofrén Robertson a húsz év után szétbomló házasságának traumáját és heveny elmezavarát dolgozta bele apokaliptikus hangolású művészetébe.

Néhány éve újfent megszokottnak számít, ha egy független amerikai gitárbanda szándékosan ócska hangzással bünteti a hallgatóját, s ez sokban a No Age-nek köszönhető. A Los Angeles-i noise-rock duó tüntetően igénytelen megszólalású lemezei (úgy a korai felvételeket kompiláló Weirdo Rippers, mint az első soralbum, a Nouns) roppant tetszést arattak az effélére fogékonyak, s kivált a kritika körében, ilyenformán pedig Randy Randall és Dean Spunt színtérépítésben is jeleskedő zenekara hamarost a "csináld magad!" szellemiségben fogant Smell kollektíva, illetőleg a legfrissebb garázsmozgalom zászlóvivője lett.

Ritka eset, hogy egy felettébb termékeny kommersz író munkásságának gyengébb tételeit is érdemes legyen búvárolni, ám Philip K. Dickkel bízvást így áll a dolog.