Lemez - Jóformán pórázon - Radiohead: The King Of Limbs

  • Nagy V. Gergõ
  • 2011. március 17.

Zene

Derült égből villámcsapásként érkezett meg a legújabb Radiohead, hiszen csupán egy héttel az internetes debütje előtt vehette hírét a világ - s miután pimasz módon még korábban is tették közzé az ígértnél, valóságos hisztéria alakult ki körötte. Az efféle hetyke játszadozás a zenepiaccal lassan hagyománnyá nemesül az oxfordi bandánál, hiszen a legutóbbi korong, az In Rainbows is hasonlóképp hirtelenjében tűnt elő, ráadásul - amolyan forradalmi gesztusként - annyit kellett fizetni érte, amennyit akartunk.
Ez a rendhagyó marketing fölöttébb érdekes kérdéseket feszeget a zenefogyasztással és a popiparral kapcsolatban - ám a lemezek, valljuk be, jóval kevésbé felvillanyozóak. Mert bár a Radioheadben az elmúlt évtized egyik definitív rockbandáját tisztelhetjük, az utóbbi soralbumok már kevéssé igazolták a zenekar világfordító jelentőségét és lenyűgözőnek mondott művészi erejét. Inkább Thom Yorke modoros szenvelgése és a fejfájdító kísérletezgetés szúrt szemet az elegyes nívójú Hail To The Thief vagy az Amnesiac hallgatása közben. Hogy 2011 változatos élvekben gazdag kínálata mellett mégiscsak repesve várjuk az újabb zeneművet, nem annyira annak joggal feltehető esztétikai értékéről, mintsem rólunk: Yorke bús falzettjében visszhangzó kamaszkori nyűgjeinkről, a bandához kötődő emlékekről, személyes ügyeinkről szól.

Az In Rainbows például éppen azzal bűvölt meg számos rajongót, hogy némely klasszikusabban formált dalában kamaszkori kedvencük, az OK Computer korszakát idézte - ezzel szemben a jóval barátságtalanabb The King Of Limbs újfent a kísérletezgetés felé fordul. Ami jelen esetben korántsem jelent látványos megújulást, elvégre a nyitó Bloom ciccegő effektjei és idegesen szökdécselő dobritmusa - melyek az anyag tónusát javában meghatározzák - aligha tűnnek ismeretlennek a zenekar diszkográfiájában, s talán leginkább a Kid A világát citálják elő. Gyors tempójú, vonzóan kába tételek adják meg a legfrissebb album alaphangját, Yorke hangja visszhangosan szárnyal a túlnyomórészt elektronikus alapok fölött, s a hangképet megannyi stúdiótrükk csipkézi - mindebből pedig olykor (mint például a funkosan ciripelő Morning Mr. Magpie vagy a súlyos grúvra épülő kislemezdal, a Lotus Flower esetében) meglepően táncolható számok keverednek ki. A második felvonást aztán eluralják az intimebb tételek (a Codex zongorás balladája az egyik csúcspontnak mondható), ám a sűrű szövésű, komor atmoszféra miatt mégis egységesnek tűnik a korong, az pedig különösen üdvözlendő, hogy Yorke jószerint pórázon tartja szenvedelmes trilláit (jóllehet a kellemes folkdalnak induló Give Up The Ghost agyrepesztő nyávogásra fut ki). Többszöri hallgatásra hívó, minőségi lemez a The King Of Limbs, egészében tehát nem sok minden róható föl neki - hacsak az nem, hogy a kortárs mezőnyből aligha kiemelkedő, s jottányit sem újszerű anyag. Ám a Radioheadtől talán már nem is volna illendő ilyesfélét várni.

Szerzői kiadás, 2011

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.

Aktuális értékén

Apám, a 100 évvel ezelőtt született Liska Tibor közgazdász konzisztens vízióval bírt arról, hogyan lehetne a társadalmat önszabályozó módon működtetni. Ez a koncepció általános elveken alapszik – ezen elvekből én próbáltam konkrét játékszabályokat, modelleket farigcsálni, amelyek alapján kísérletek folytak és folynak. Mik ezek az elvek, és mi a modell két pillére?

Támogatott biznisz

Hogyan lehet minimális befektetéssel, nulla kockázattal virágzó üzletet csinálni és közben elkölteni 1,3 milliárd forintot? A válasz: jó időben jó ötletekkel be kell szállni egy hagyomány­őrző egyesületbe. És nyilván némi hátszél sem árt.

Ha berobban a szesz

Vegyész szakértő vizsgálja a nyomokat a Csongrád-Csanád megyei Apátfalva porrá égett kocsmájánál, ahol az utóbbi években a vendégkör ötöde általában fizetésnapon rendezte a számlát. Az eset után sokan ajánlkoztak, hogy segítenek az újjáépítésben. A tulajdonos és családja hezitál, megvan rá az okuk.