Lemez - Jóformán pórázon - Radiohead: The King Of Limbs

  • Nagy V. Gergõ
  • 2011. március 17.

Zene

Derült égből villámcsapásként érkezett meg a legújabb Radiohead, hiszen csupán egy héttel az internetes debütje előtt vehette hírét a világ - s miután pimasz módon még korábban is tették közzé az ígértnél, valóságos hisztéria alakult ki körötte. Az efféle hetyke játszadozás a zenepiaccal lassan hagyománnyá nemesül az oxfordi bandánál, hiszen a legutóbbi korong, az In Rainbows is hasonlóképp hirtelenjében tűnt elő, ráadásul - amolyan forradalmi gesztusként - annyit kellett fizetni érte, amennyit akartunk.
Ez a rendhagyó marketing fölöttébb érdekes kérdéseket feszeget a zenefogyasztással és a popiparral kapcsolatban - ám a lemezek, valljuk be, jóval kevésbé felvillanyozóak. Mert bár a Radioheadben az elmúlt évtized egyik definitív rockbandáját tisztelhetjük, az utóbbi soralbumok már kevéssé igazolták a zenekar világfordító jelentőségét és lenyűgözőnek mondott művészi erejét. Inkább Thom Yorke modoros szenvelgése és a fejfájdító kísérletezgetés szúrt szemet az elegyes nívójú Hail To The Thief vagy az Amnesiac hallgatása közben. Hogy 2011 változatos élvekben gazdag kínálata mellett mégiscsak repesve várjuk az újabb zeneművet, nem annyira annak joggal feltehető esztétikai értékéről, mintsem rólunk: Yorke bús falzettjében visszhangzó kamaszkori nyűgjeinkről, a bandához kötődő emlékekről, személyes ügyeinkről szól.

Az In Rainbows például éppen azzal bűvölt meg számos rajongót, hogy némely klasszikusabban formált dalában kamaszkori kedvencük, az OK Computer korszakát idézte - ezzel szemben a jóval barátságtalanabb The King Of Limbs újfent a kísérletezgetés felé fordul. Ami jelen esetben korántsem jelent látványos megújulást, elvégre a nyitó Bloom ciccegő effektjei és idegesen szökdécselő dobritmusa - melyek az anyag tónusát javában meghatározzák - aligha tűnnek ismeretlennek a zenekar diszkográfiájában, s talán leginkább a Kid A világát citálják elő. Gyors tempójú, vonzóan kába tételek adják meg a legfrissebb album alaphangját, Yorke hangja visszhangosan szárnyal a túlnyomórészt elektronikus alapok fölött, s a hangképet megannyi stúdiótrükk csipkézi - mindebből pedig olykor (mint például a funkosan ciripelő Morning Mr. Magpie vagy a súlyos grúvra épülő kislemezdal, a Lotus Flower esetében) meglepően táncolható számok keverednek ki. A második felvonást aztán eluralják az intimebb tételek (a Codex zongorás balladája az egyik csúcspontnak mondható), ám a sűrű szövésű, komor atmoszféra miatt mégis egységesnek tűnik a korong, az pedig különösen üdvözlendő, hogy Yorke jószerint pórázon tartja szenvedelmes trilláit (jóllehet a kellemes folkdalnak induló Give Up The Ghost agyrepesztő nyávogásra fut ki). Többszöri hallgatásra hívó, minőségi lemez a The King Of Limbs, egészében tehát nem sok minden róható föl neki - hacsak az nem, hogy a kortárs mezőnyből aligha kiemelkedő, s jottányit sem újszerű anyag. Ám a Radioheadtől talán már nem is volna illendő ilyesfélét várni.

Szerzői kiadás, 2011

Figyelmébe ajánljuk

„A magyarok az internetre menekülnek a valóság elől”

  • Artner Sisso
Szokolai Róbert korábban ifjúsági szakszervezeti vezető volt, jelenleg az Eötvös10 Művelődési Ház kommunikációs vezetője. Arról kérdeztük, milyen lehetőségei vannak a fiataloknak ma Magyarországon, kire és mire számíthatnak, valamint hogyan használják az internetet, a közösségi médiát, és mire mennek vele.

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.