Lemez - Jóformán pórázon - Radiohead: The King Of Limbs

  • Nagy V. Gergõ
  • 2011. március 17.

Zene

Derült égből villámcsapásként érkezett meg a legújabb Radiohead, hiszen csupán egy héttel az internetes debütje előtt vehette hírét a világ - s miután pimasz módon még korábban is tették közzé az ígértnél, valóságos hisztéria alakult ki körötte. Az efféle hetyke játszadozás a zenepiaccal lassan hagyománnyá nemesül az oxfordi bandánál, hiszen a legutóbbi korong, az In Rainbows is hasonlóképp hirtelenjében tűnt elő, ráadásul - amolyan forradalmi gesztusként - annyit kellett fizetni érte, amennyit akartunk.
Ez a rendhagyó marketing fölöttébb érdekes kérdéseket feszeget a zenefogyasztással és a popiparral kapcsolatban - ám a lemezek, valljuk be, jóval kevésbé felvillanyozóak. Mert bár a Radioheadben az elmúlt évtized egyik definitív rockbandáját tisztelhetjük, az utóbbi soralbumok már kevéssé igazolták a zenekar világfordító jelentőségét és lenyűgözőnek mondott művészi erejét. Inkább Thom Yorke modoros szenvelgése és a fejfájdító kísérletezgetés szúrt szemet az elegyes nívójú Hail To The Thief vagy az Amnesiac hallgatása közben. Hogy 2011 változatos élvekben gazdag kínálata mellett mégiscsak repesve várjuk az újabb zeneművet, nem annyira annak joggal feltehető esztétikai értékéről, mintsem rólunk: Yorke bús falzettjében visszhangzó kamaszkori nyűgjeinkről, a bandához kötődő emlékekről, személyes ügyeinkről szól.

Az In Rainbows például éppen azzal bűvölt meg számos rajongót, hogy némely klasszikusabban formált dalában kamaszkori kedvencük, az OK Computer korszakát idézte - ezzel szemben a jóval barátságtalanabb The King Of Limbs újfent a kísérletezgetés felé fordul. Ami jelen esetben korántsem jelent látványos megújulást, elvégre a nyitó Bloom ciccegő effektjei és idegesen szökdécselő dobritmusa - melyek az anyag tónusát javában meghatározzák - aligha tűnnek ismeretlennek a zenekar diszkográfiájában, s talán leginkább a Kid A világát citálják elő. Gyors tempójú, vonzóan kába tételek adják meg a legfrissebb album alaphangját, Yorke hangja visszhangosan szárnyal a túlnyomórészt elektronikus alapok fölött, s a hangképet megannyi stúdiótrükk csipkézi - mindebből pedig olykor (mint például a funkosan ciripelő Morning Mr. Magpie vagy a súlyos grúvra épülő kislemezdal, a Lotus Flower esetében) meglepően táncolható számok keverednek ki. A második felvonást aztán eluralják az intimebb tételek (a Codex zongorás balladája az egyik csúcspontnak mondható), ám a sűrű szövésű, komor atmoszféra miatt mégis egységesnek tűnik a korong, az pedig különösen üdvözlendő, hogy Yorke jószerint pórázon tartja szenvedelmes trilláit (jóllehet a kellemes folkdalnak induló Give Up The Ghost agyrepesztő nyávogásra fut ki). Többszöri hallgatásra hívó, minőségi lemez a The King Of Limbs, egészében tehát nem sok minden róható föl neki - hacsak az nem, hogy a kortárs mezőnyből aligha kiemelkedő, s jottányit sem újszerű anyag. Ám a Radioheadtől talán már nem is volna illendő ilyesfélét várni.

Szerzői kiadás, 2011

Figyelmébe ajánljuk

Klasszissal jobban

  • - minek -

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.

Közös térben, külön utakon

A gesztusfestészetet helyezi fókuszba a hajdani Corvin Áruház épületében működő Apollo Gallery legújabb kiállítása, amely három figyelemre méltó kortárs absztrakt művész világát hozza össze.

Anyu vigyázó tekintete

Kamasz lánynak lenni sosem könnyű, de talán még nehezebb egy Himalájában fekvő bentlakásos iskolában a 90-es években. Mira (Preeti Panigrahi) eminens tanuló: egyenszoknyája mindig megfelelő hosszúságú (szigo­rúan térd alá ér), jegyei példásak, gondolatait tanulmányai és sikeresnek ígérkező jövője töltik ki.

Éden délen

  • - turcsányi -

Egy évvel a The Highwaymen együttes megalakítása után, 1986-ban kijött egy tévéfilm – nyilván népszerűsítendő az úgynevezett outlaw country muzsika valaha élt négy legnépszerűbb alakjával összerántott truppot.

Hol nem volt

Tökéletesen passzol a két éve Szemle Plusz néven újragondolt Városmajori Színházi Szemle programjához a nagyváradiak Csárdáskirálynője. Már csak azért is, mert tavaly a Színházi Kritikusok Céhének tagjaitól ez a produkció kapta meg a legjobb szórakoztató előadásnak járó szakmai elismerést. Novák Eszter rendezése mégsem működött ezen a vihar utáni, esős nyárestén.

A mókamester

„Mindenki nyugodjon le. Újra jó a víz Fehérváron” – közölte Takács Péter a Facebookon, egy szurikátát ábrázoló mémmel illusztrálva. Ez nagyjából azt jelenti, hogy eleve valami piti ügyről, műbalhéról volt szó.

A lélekkufárok

„Felkérjük Kuminetz Gézát (rektor atya – a szerk.), hogy tartsa fenn a dékán fegyelmi döntését, és szükség esetén követelje meg azon oktatók önkéntes távozását, akik tartósan aláássák az intézmény keresztény identitását” – áll a CitizenGO nevezetű „ultrakonzervatív” (lefordítva: bigott) lobbiszervezet hazai lerakatának augusztus 28-án kelt, Megvédjük a keresztény oktatás szabadságát a Pázmányon! című petíciójában.

Ilyen tényleg nincs Európában

„És jelentem, hogy szeptember elsején be lehet menni a bankba és föl lehet venni a 3 százalékos otthonteremtési hitelt, családi állapottól, lakhelytől függetlenül, és a legfiatalabbak is tulajdonosok lesznek a saját otthonukban. Én nem tudom, hogy ez lelkesítő cél-e bárkinek, de azt biztosan mondhatom, hogy sehol Európában olyan nincs, hogy te barátom, eléred a 18 éves kort, és ha úgy döntesz, hogy saját otthonban akarsz lakni, akkor az lehetséges.”