Lemez - A cinizmus után - The Mountain Goats: All Eternals Deck

  • Nagy V. Gergõ
  • 2011. április 28.

Zene

"Remélem, meghalsz, remélem, mindketten meghalunk" - dalolta John Darnielle egy évtizede az egyik párkapcsolati gondokat firtató kocsmanótájában (No Children), melynek gyűlölettől kicsattanó strófáit rendre egy emberként visszhangozta a koncertek rajongó közönsége. Az efféle vérmesen közvetlen hang már kevésbé jellemzi a The Mountain Goats utóbbi lemezeit, a literátusi vénájáról nevezetes énekes-dalszerző újabban már árnyaltabban fogalmaz.
Míg az ijesztően termékeny trubadúr korábbi dalszövegeiben főként fiktív figurákon keresztül tárultak fel Dél-Kalifornia izzadékony hétköznapjai, addig a szélesebb közönséget megszólító, érettnek mondott lemezek (The Sunset Tree, Get Lonely) már személyes problémákat vittek színre, aztán legutóbb (The Life of The World to Come) Darnielle Biblia-idézetekre komponált egy fajsúlyosan komor albumot. A védjegyszerű éleslátás aligha csorbult ezeken a darabokon, ám az alkoholista párocska önpusztításának szentelt konceptlemez (Tallahassee) savas humorát mintha oldani kezdte volna a magánéleti ihletettség és a jelentékenyebb művészi gondolat. Nem beszélve arról, hogy még ez utóbbi, elfúló hangú nosztalgiával előcitált anyag is felettébb problémás az igazi purista rajongó szemében: ugyanis az eladdig jószerint kétkazettás magnójára dolgozó, vadul lofista Darnielle a Tallahassee-vel igazolt menő független kiadóhoz (4AD), és először ekkor kezdte producerrel csinosítani kihívóan fésületlen hangzásvilágát.

A legfrissebb, immáron tizenhatodik sorlemez tökéletesen illik a TMG legújabb korszakának darabjai közé. Ha a csúcsművekhez mérjük, túlságosan is szofisztikált, homályos szövegvilágú és gyanúsan kiérlelt korongnak tetszik az All Eternals Deck, amelyen híre-hamva sincs az egykoron megszokott csípős tréfáknak, vagy az olykori szenvedélyes cinizmusnak. Ráadásul a hangzás minden korábbinál nagyobb figyelmet kapott, s egyenesen négy (!) producer segédkezett a stúdióban. Nem túl biztató tehát az összkép, egészében mégis működik a lemez. Darnielle hetvenes évekbeli okkult horrorfilmeket és Goya-képeket emlegetett fő inspirációként, s habár ezekhez képest némileg petyhüdt a hangulat, a tétova bizonytalanság atmoszférája az ártalmatlanabb dalokon is kitetszik - ráadásul a továbbra is megkapó szövegekben rendre szellemesen hasznosul a vonatkozó ikonográfia. Akadnak hökkentően lendületes rohamok (Estate Sale Sign; Prowl Great Cain), és gyöngéd, vonósokkal vagy zongorával ízesített, érzelmes tételek (Age of Kings, Outer Scorpion Squadron), vagy éppen visszhangos férfikórussal bolondított darab (mint a lemez csúcspontját jelentő High Hawk Season), ám a hangzást lényegében továbbra is Darnielle akusztikus gitárjátéka és vékony énekhangja határozza meg. Az All Eternals Deck voltaképpen őrzi az egykori remekművek erényei javát - s barátságosabb kivitele révén talán megfelelő belépőt jelenthet Darnielle felettébb tágas univerzumába.

Merge, 2011

Figyelmébe ajánljuk

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Fűző nélkül

Berlin, Du bist so wunderbar – fogad a híres dal, amelynek a karrierje egy német sörreklámból indult. Nehéz is lenne másképpen összefoglalni a város hangulatát, amelyet az itthon alig ismert grafikus, illusztrátor és divatfotós Santhó Imre munkássága is visszatükröz.

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Londoni randevúk

„Ne ijedjetek meg, de azt hiszem, én vagyok a generációm hangja. Vagyis valamelyik generációé” – fogalmazott Hannah Horvath a Csajok első részében. A 2012–2017 között futó, hat évadot megélő sorozatban Lena Dunham pont így tett: hangot adott azoknak a fiataloknak, akiknek mindennél nagyobb szabadságot és jólétet ígértek, ám a világválság ennek az anyagi, az egzisztenciális szorongás pedig a lelki fedezetét egyszerűen felélte.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.

Tíz vállalás

Bevált recept az ifjúsági regényekben, hogy a szerző a gyerekközösség fejlődésén keresztül fejti ki mondanivalóját. A nyári szünidőre a falusi nagymamához kitelepített nagyvárosi rosszcsontoknak az új környezetben kell rádöbbenniük arra, hogy vannak magasztosabb cselekedetek is a szomszéd bosszantásánál vagy az énekesmadár lecsúzlizásánál. Lehet tűzifát aprítani, visszavinni az üres üvegeket, és megmenteni a kocsiból kidobott kutyakölyköt. Ha mindez közösségben történik, még jobb.