Lemez - A cinizmus után - The Mountain Goats: All Eternals Deck

  • Nagy V. Gergõ
  • 2011. április 28.

Zene

"Remélem, meghalsz, remélem, mindketten meghalunk" - dalolta John Darnielle egy évtizede az egyik párkapcsolati gondokat firtató kocsmanótájában (No Children), melynek gyűlölettől kicsattanó strófáit rendre egy emberként visszhangozta a koncertek rajongó közönsége. Az efféle vérmesen közvetlen hang már kevésbé jellemzi a The Mountain Goats utóbbi lemezeit, a literátusi vénájáról nevezetes énekes-dalszerző újabban már árnyaltabban fogalmaz.
Míg az ijesztően termékeny trubadúr korábbi dalszövegeiben főként fiktív figurákon keresztül tárultak fel Dél-Kalifornia izzadékony hétköznapjai, addig a szélesebb közönséget megszólító, érettnek mondott lemezek (The Sunset Tree, Get Lonely) már személyes problémákat vittek színre, aztán legutóbb (The Life of The World to Come) Darnielle Biblia-idézetekre komponált egy fajsúlyosan komor albumot. A védjegyszerű éleslátás aligha csorbult ezeken a darabokon, ám az alkoholista párocska önpusztításának szentelt konceptlemez (Tallahassee) savas humorát mintha oldani kezdte volna a magánéleti ihletettség és a jelentékenyebb művészi gondolat. Nem beszélve arról, hogy még ez utóbbi, elfúló hangú nosztalgiával előcitált anyag is felettébb problémás az igazi purista rajongó szemében: ugyanis az eladdig jószerint kétkazettás magnójára dolgozó, vadul lofista Darnielle a Tallahassee-vel igazolt menő független kiadóhoz (4AD), és először ekkor kezdte producerrel csinosítani kihívóan fésületlen hangzásvilágát.

A legfrissebb, immáron tizenhatodik sorlemez tökéletesen illik a TMG legújabb korszakának darabjai közé. Ha a csúcsművekhez mérjük, túlságosan is szofisztikált, homályos szövegvilágú és gyanúsan kiérlelt korongnak tetszik az All Eternals Deck, amelyen híre-hamva sincs az egykoron megszokott csípős tréfáknak, vagy az olykori szenvedélyes cinizmusnak. Ráadásul a hangzás minden korábbinál nagyobb figyelmet kapott, s egyenesen négy (!) producer segédkezett a stúdióban. Nem túl biztató tehát az összkép, egészében mégis működik a lemez. Darnielle hetvenes évekbeli okkult horrorfilmeket és Goya-képeket emlegetett fő inspirációként, s habár ezekhez képest némileg petyhüdt a hangulat, a tétova bizonytalanság atmoszférája az ártalmatlanabb dalokon is kitetszik - ráadásul a továbbra is megkapó szövegekben rendre szellemesen hasznosul a vonatkozó ikonográfia. Akadnak hökkentően lendületes rohamok (Estate Sale Sign; Prowl Great Cain), és gyöngéd, vonósokkal vagy zongorával ízesített, érzelmes tételek (Age of Kings, Outer Scorpion Squadron), vagy éppen visszhangos férfikórussal bolondított darab (mint a lemez csúcspontját jelentő High Hawk Season), ám a hangzást lényegében továbbra is Darnielle akusztikus gitárjátéka és vékony énekhangja határozza meg. Az All Eternals Deck voltaképpen őrzi az egykori remekművek erényei javát - s barátságosabb kivitele révén talán megfelelő belépőt jelenthet Darnielle felettébb tágas univerzumába.

Merge, 2011

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.