Lemez - Ártalmatlan zakatolás - Wire: Red Barked Tree

  • Nagy V. Gergõ
  • 2011. február 3.

Zene

A punk művészet - mondta valamikor Colin Newman énekes-gitáros (képünkön), amivel arra akarta felhívni a figyelmet, hogy a zenekarát art-punknak címkézni micsoda hatalmas ökörség. Pedig akármilyen blőd is ez a mára már bevett szókapcsolat, azért a Wire kapcsán érvénnyel hozható szóba - hiszen ha a brit punk hőskorszakának valamelyik bandáján, hát rajtuk biztosan meglátszott a művészeti iskolás háttér.
Nincs az a rafinált divatmenedzser, aki ezeket a fluxusrajongó, Brian Eno nevelte, túlfinomult kölyköket (és a már a 77-es induláskor is harminc fölötti, absztrakt festőként és technikusként működő gitárost, Bruce Gilbertet) dühöngő proliknak tudta volna eladni - amiképpen a mindmáig letaglózó erejű első három lemez sem annyira a nyers, artikulálatlan dühről vagy a türelmetlen önkifejezésről szól, mint inkább a vadul minimalista kísérletezésről. Newmanék jobbára konceptuális ötletekből faragtak brutálisan csupasz számokat: száraz riffekből és egyszerű ritmusokból (majd a Chairs Missingtől fogva némi szintiből) épült a hűvös, dísztelen hangzás, a dalszövegekben pedig tombolt a nonszensz - mindebből azonban nem valami dadaista blöff kerekedett, hanem három korszakalkotó lemez és örökbecsű (pop)dalok. Ráadásul a Wire, szemben jó pár kortársával, legendás korszakát követően is hű maradt modernizmusához, és folyvást igyekezett megújulni - ha pedig úgy tetszett, hogy nem megy, simán feloszlottak akár egy évtizedre is.

Ötven fölött persze már jóval nehezebb forradalmat csinálni, ilyenformán a legújabb Wire-lemeztől - mely a kétezres évek eleji nagy viszszatérés óta a harmadik korong - aligha várhatunk világrengetőt. A Red Barked Tree nem is szolgál ilyesmivel, s talán még elődjénél, az Object 47-nél is kevésbé kísérletező szellemű korong - ugyanakkor érett, profi és nagy műgonddal megmunkált anyag benyomását kelti, amely aligha válna szégyenére a posztpunk ihlette kortárs gitárbandák javának. A többnyire masszív hangképet Newman álmatag énekhangja, a sistergő gitárok és a robotikus ritmusszekció határozza meg, s bár akad néhány vadabb, gyors lefolyású roham (mint a Pink Flag szellemiségét távolról megidéző Two Minutes vagy a súlyos riffre épített Moreover), az album jobbára rendületlen középtempóban zakatol végig. Ám ez a rokonszenves minimalizmus ezúttal gyakran unalmat kelt. Nem mintha hiányoznának a jó számok: a kellemes, fülbemászó pszicho-pop nyitódal (Please Take), a puhán csilingelő címadó vagy épp az Adapt cipőbámulós dream-popja mind arról tanúskodik, hogy továbbra sem kopott meg a Wire popérzékenysége. Egészében viszont túlságosan kevés izgalomra lelhetünk, s a Red Barked Tree albumként csak konok, rajongó figyelemmel hallgatva működik - a karrierindító remekművekhez képest pedig fájóan ártalmatlan és ötletszegény.

Pink Flag, 2011

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

A krétafelkelés

Valaki feljelentette Michal M.-et – az eset nem nálunk, hanem a távoli és egzotikus Szlovákiában történt. Nálunk ilyesmi nem fordulhat elő.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van. Az ő kegyei éltetik, ő mozgatja a vezető személyi állomány tagjait, mint sakktáblán szokás a bábukat.