Lemez - Ártalmatlan zakatolás - Wire: Red Barked Tree

  • Nagy V. Gergõ
  • 2011. február 3.

Zene

A punk művészet - mondta valamikor Colin Newman énekes-gitáros (képünkön), amivel arra akarta felhívni a figyelmet, hogy a zenekarát art-punknak címkézni micsoda hatalmas ökörség. Pedig akármilyen blőd is ez a mára már bevett szókapcsolat, azért a Wire kapcsán érvénnyel hozható szóba - hiszen ha a brit punk hőskorszakának valamelyik bandáján, hát rajtuk biztosan meglátszott a művészeti iskolás háttér.
Nincs az a rafinált divatmenedzser, aki ezeket a fluxusrajongó, Brian Eno nevelte, túlfinomult kölyköket (és a már a 77-es induláskor is harminc fölötti, absztrakt festőként és technikusként működő gitárost, Bruce Gilbertet) dühöngő proliknak tudta volna eladni - amiképpen a mindmáig letaglózó erejű első három lemez sem annyira a nyers, artikulálatlan dühről vagy a türelmetlen önkifejezésről szól, mint inkább a vadul minimalista kísérletezésről. Newmanék jobbára konceptuális ötletekből faragtak brutálisan csupasz számokat: száraz riffekből és egyszerű ritmusokból (majd a Chairs Missingtől fogva némi szintiből) épült a hűvös, dísztelen hangzás, a dalszövegekben pedig tombolt a nonszensz - mindebből azonban nem valami dadaista blöff kerekedett, hanem három korszakalkotó lemez és örökbecsű (pop)dalok. Ráadásul a Wire, szemben jó pár kortársával, legendás korszakát követően is hű maradt modernizmusához, és folyvást igyekezett megújulni - ha pedig úgy tetszett, hogy nem megy, simán feloszlottak akár egy évtizedre is.

Ötven fölött persze már jóval nehezebb forradalmat csinálni, ilyenformán a legújabb Wire-lemeztől - mely a kétezres évek eleji nagy viszszatérés óta a harmadik korong - aligha várhatunk világrengetőt. A Red Barked Tree nem is szolgál ilyesmivel, s talán még elődjénél, az Object 47-nél is kevésbé kísérletező szellemű korong - ugyanakkor érett, profi és nagy műgonddal megmunkált anyag benyomását kelti, amely aligha válna szégyenére a posztpunk ihlette kortárs gitárbandák javának. A többnyire masszív hangképet Newman álmatag énekhangja, a sistergő gitárok és a robotikus ritmusszekció határozza meg, s bár akad néhány vadabb, gyors lefolyású roham (mint a Pink Flag szellemiségét távolról megidéző Two Minutes vagy a súlyos riffre épített Moreover), az album jobbára rendületlen középtempóban zakatol végig. Ám ez a rokonszenves minimalizmus ezúttal gyakran unalmat kelt. Nem mintha hiányoznának a jó számok: a kellemes, fülbemászó pszicho-pop nyitódal (Please Take), a puhán csilingelő címadó vagy épp az Adapt cipőbámulós dream-popja mind arról tanúskodik, hogy továbbra sem kopott meg a Wire popérzékenysége. Egészében viszont túlságosan kevés izgalomra lelhetünk, s a Red Barked Tree albumként csak konok, rajongó figyelemmel hallgatva működik - a karrierindító remekművekhez képest pedig fájóan ártalmatlan és ötletszegény.

Pink Flag, 2011

Figyelmébe ajánljuk

Klasszissal jobban

  • - minek -

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.

Közös térben, külön utakon

A gesztusfestészetet helyezi fókuszba a hajdani Corvin Áruház épületében működő Apollo Gallery legújabb kiállítása, amely három figyelemre méltó kortárs absztrakt művész világát hozza össze.

Anyu vigyázó tekintete

Kamasz lánynak lenni sosem könnyű, de talán még nehezebb egy Himalájában fekvő bentlakásos iskolában a 90-es években. Mira (Preeti Panigrahi) eminens tanuló: egyenszoknyája mindig megfelelő hosszúságú (szigo­rúan térd alá ér), jegyei példásak, gondolatait tanulmányai és sikeresnek ígérkező jövője töltik ki.

Éden délen

  • - turcsányi -

Egy évvel a The Highwaymen együttes megalakítása után, 1986-ban kijött egy tévéfilm – nyilván népszerűsítendő az úgynevezett outlaw country muzsika valaha élt négy legnépszerűbb alakjával összerántott truppot.

Hol nem volt

Tökéletesen passzol a két éve Szemle Plusz néven újragondolt Városmajori Színházi Szemle programjához a nagyváradiak Csárdáskirálynője. Már csak azért is, mert tavaly a Színházi Kritikusok Céhének tagjaitól ez a produkció kapta meg a legjobb szórakoztató előadásnak járó szakmai elismerést. Novák Eszter rendezése mégsem működött ezen a vihar utáni, esős nyárestén.

Ilyen tényleg nincs Európában

„És jelentem, hogy szeptember elsején be lehet menni a bankba és föl lehet venni a 3 százalékos otthonteremtési hitelt, családi állapottól, lakhelytől függetlenül, és a legfiatalabbak is tulajdonosok lesznek a saját otthonukban. Én nem tudom, hogy ez lelkesítő cél-e bárkinek, de azt biztosan mondhatom, hogy sehol Európában olyan nincs, hogy te barátom, eléred a 18 éves kort, és ha úgy döntesz, hogy saját otthonban akarsz lakni, akkor az lehetséges.”