Lemez - Ártalmatlan zakatolás - Wire: Red Barked Tree

  • Nagy V. Gergõ
  • 2011. február 3.

Zene

A punk művészet - mondta valamikor Colin Newman énekes-gitáros (képünkön), amivel arra akarta felhívni a figyelmet, hogy a zenekarát art-punknak címkézni micsoda hatalmas ökörség. Pedig akármilyen blőd is ez a mára már bevett szókapcsolat, azért a Wire kapcsán érvénnyel hozható szóba - hiszen ha a brit punk hőskorszakának valamelyik bandáján, hát rajtuk biztosan meglátszott a művészeti iskolás háttér.
Nincs az a rafinált divatmenedzser, aki ezeket a fluxusrajongó, Brian Eno nevelte, túlfinomult kölyköket (és a már a 77-es induláskor is harminc fölötti, absztrakt festőként és technikusként működő gitárost, Bruce Gilbertet) dühöngő proliknak tudta volna eladni - amiképpen a mindmáig letaglózó erejű első három lemez sem annyira a nyers, artikulálatlan dühről vagy a türelmetlen önkifejezésről szól, mint inkább a vadul minimalista kísérletezésről. Newmanék jobbára konceptuális ötletekből faragtak brutálisan csupasz számokat: száraz riffekből és egyszerű ritmusokból (majd a Chairs Missingtől fogva némi szintiből) épült a hűvös, dísztelen hangzás, a dalszövegekben pedig tombolt a nonszensz - mindebből azonban nem valami dadaista blöff kerekedett, hanem három korszakalkotó lemez és örökbecsű (pop)dalok. Ráadásul a Wire, szemben jó pár kortársával, legendás korszakát követően is hű maradt modernizmusához, és folyvást igyekezett megújulni - ha pedig úgy tetszett, hogy nem megy, simán feloszlottak akár egy évtizedre is.

Ötven fölött persze már jóval nehezebb forradalmat csinálni, ilyenformán a legújabb Wire-lemeztől - mely a kétezres évek eleji nagy viszszatérés óta a harmadik korong - aligha várhatunk világrengetőt. A Red Barked Tree nem is szolgál ilyesmivel, s talán még elődjénél, az Object 47-nél is kevésbé kísérletező szellemű korong - ugyanakkor érett, profi és nagy műgonddal megmunkált anyag benyomását kelti, amely aligha válna szégyenére a posztpunk ihlette kortárs gitárbandák javának. A többnyire masszív hangképet Newman álmatag énekhangja, a sistergő gitárok és a robotikus ritmusszekció határozza meg, s bár akad néhány vadabb, gyors lefolyású roham (mint a Pink Flag szellemiségét távolról megidéző Two Minutes vagy a súlyos riffre épített Moreover), az album jobbára rendületlen középtempóban zakatol végig. Ám ez a rokonszenves minimalizmus ezúttal gyakran unalmat kelt. Nem mintha hiányoznának a jó számok: a kellemes, fülbemászó pszicho-pop nyitódal (Please Take), a puhán csilingelő címadó vagy épp az Adapt cipőbámulós dream-popja mind arról tanúskodik, hogy továbbra sem kopott meg a Wire popérzékenysége. Egészében viszont túlságosan kevés izgalomra lelhetünk, s a Red Barked Tree albumként csak konok, rajongó figyelemmel hallgatva működik - a karrierindító remekművekhez képest pedig fájóan ártalmatlan és ötletszegény.

Pink Flag, 2011

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.