Lemez - Ártalmatlan zakatolás - Wire: Red Barked Tree

  • Nagy V. Gergõ
  • 2011. február 3.

Zene

A punk művészet - mondta valamikor Colin Newman énekes-gitáros (képünkön), amivel arra akarta felhívni a figyelmet, hogy a zenekarát art-punknak címkézni micsoda hatalmas ökörség. Pedig akármilyen blőd is ez a mára már bevett szókapcsolat, azért a Wire kapcsán érvénnyel hozható szóba - hiszen ha a brit punk hőskorszakának valamelyik bandáján, hát rajtuk biztosan meglátszott a művészeti iskolás háttér.
Nincs az a rafinált divatmenedzser, aki ezeket a fluxusrajongó, Brian Eno nevelte, túlfinomult kölyköket (és a már a 77-es induláskor is harminc fölötti, absztrakt festőként és technikusként működő gitárost, Bruce Gilbertet) dühöngő proliknak tudta volna eladni - amiképpen a mindmáig letaglózó erejű első három lemez sem annyira a nyers, artikulálatlan dühről vagy a türelmetlen önkifejezésről szól, mint inkább a vadul minimalista kísérletezésről. Newmanék jobbára konceptuális ötletekből faragtak brutálisan csupasz számokat: száraz riffekből és egyszerű ritmusokból (majd a Chairs Missingtől fogva némi szintiből) épült a hűvös, dísztelen hangzás, a dalszövegekben pedig tombolt a nonszensz - mindebből azonban nem valami dadaista blöff kerekedett, hanem három korszakalkotó lemez és örökbecsű (pop)dalok. Ráadásul a Wire, szemben jó pár kortársával, legendás korszakát követően is hű maradt modernizmusához, és folyvást igyekezett megújulni - ha pedig úgy tetszett, hogy nem megy, simán feloszlottak akár egy évtizedre is.

Ötven fölött persze már jóval nehezebb forradalmat csinálni, ilyenformán a legújabb Wire-lemeztől - mely a kétezres évek eleji nagy viszszatérés óta a harmadik korong - aligha várhatunk világrengetőt. A Red Barked Tree nem is szolgál ilyesmivel, s talán még elődjénél, az Object 47-nél is kevésbé kísérletező szellemű korong - ugyanakkor érett, profi és nagy műgonddal megmunkált anyag benyomását kelti, amely aligha válna szégyenére a posztpunk ihlette kortárs gitárbandák javának. A többnyire masszív hangképet Newman álmatag énekhangja, a sistergő gitárok és a robotikus ritmusszekció határozza meg, s bár akad néhány vadabb, gyors lefolyású roham (mint a Pink Flag szellemiségét távolról megidéző Two Minutes vagy a súlyos riffre épített Moreover), az album jobbára rendületlen középtempóban zakatol végig. Ám ez a rokonszenves minimalizmus ezúttal gyakran unalmat kelt. Nem mintha hiányoznának a jó számok: a kellemes, fülbemászó pszicho-pop nyitódal (Please Take), a puhán csilingelő címadó vagy épp az Adapt cipőbámulós dream-popja mind arról tanúskodik, hogy továbbra sem kopott meg a Wire popérzékenysége. Egészében viszont túlságosan kevés izgalomra lelhetünk, s a Red Barked Tree albumként csak konok, rajongó figyelemmel hallgatva működik - a karrierindító remekművekhez képest pedig fájóan ártalmatlan és ötletszegény.

Pink Flag, 2011

Neked ajánljuk