lemez - NO AGE: EVERYTHING IN BETWEEN

  • Nagy V. Gergõ
  • 2010.10.21 00:00

Zene

Néhány éve újfent megszokottnak számít, ha egy független amerikai gitárbanda szándékosan ócska hangzással bünteti a hallgatóját, s ez sokban a No Age-nek köszönhető. A Los Angeles-i noise-rock duó tüntetően igénytelen megszólalású lemezei (úgy a korai felvételeket kompiláló Weirdo Rippers, mint az első soralbum, a Nouns) roppant tetszést arattak az effélére fogékonyak, s kivált a kritika körében, ilyenformán pedig Randy Randall és Dean Spunt színtérépítésben is jeleskedő zenekara hamarost a "csináld magad!" szellemiségben fogant Smell kollektíva, illetőleg a legfrissebb garázsmozgalom zászlóvivője lett.
Néhány éve újfent megszokottnak számít, ha egy független amerikai gitárbanda szándékosan ócska hangzással bünteti a hallgatóját, s ez sokban a No Age-nek köszönhetõ. A Los Angeles-i noise-rock duó tüntetõen igénytelen megszólalású lemezei (úgy a korai felvételeket kompiláló Weirdo Rippers, mint az elsõ soralbum, a Nouns) roppant tetszést arattak az effélére fogékonyak, s kivált a kritika körében, ilyenformán pedig Randy Randall és Dean Spunt színtérépítésben is jeleskedõ zenekara hamarost a "csináld magad!" szellemiségben fogant Smell kollektíva, illetõleg a legfrissebb garázsmozgalom zászlóvivõje lett.

Mégpedig joggal, hiszen a No Age azért a szimpla csörömpölésen kívül is tud valamit. Az elsõ két lemez néhol gitárzúgásból és gerjedésbõl szõtt izgalmas textúrákat, miközben a fülsértõ zajfelhõk mögött folyvást ragadós dallamok tünedeztek elõ. A legújabb korongon ez a popérzékenység bontakozik tovább, s bár az elszántan "lofi"-sta közelítésmód továbbra is megmaradt, ezúttal talán némivel barátságosabb a végeredmény. A nyitó Life Prowler elején a fülszaggató dörömbölésre kellemesen csilingelõ gitártéma felel, aztán a háttérben felmorajló zúgásra könnyen dúdolható énektéma következik - a folytatásban hasonlóképp perfektül ízesül egymáshoz a fejfájdító zaj és a fülbemászó popzene. Búgnak-sisteregnek a gitárok, tompán puffan a sietõs dob, Spunt pedig egykedvû, monoton hangon énekel - mégis gazdag és sokszínû a hangzás, és a néhány lassú, atmoszferikus tételt kivéve jószerivel közvetlen dallamokat, instant hatású powerpopmeneteket hallhatunk. A záró Chem Trails pedig már-már zavarba ejtõen bájos.

Sub Pop, 2010

****

Neked ajánljuk