lemez - BILL CALLAHAN: APOCALYPSE

  • Nagy V. Gergõ
  • 2011. április 28.

Zene

Bill Callahan mindig is vonzódott a lovakhoz. Az érdes modorú lo-fi pionírból rezervált folkistává érett énekes-dalszerző már pályája hajnalán is nap felé nyargaló (Chosen One) vagy betörésükért könyörgő vadlovakról (I Break Horses) dünynyögött, később pedig a jövőt jelentő versenycsikók láthatását követelte (Let Me See The Colts) megszelídült baritonján.
Bill Callahan mindig is vonzódott a lovakhoz. Az érdes modorú lo-fi pionírból rezervált folkistává érett énekes-dalszerzõ már pályája hajnalán is nap felé nyargaló (Chosen One) vagy betörésükért könyörgõ vadlovakról (I Break Horses) dünynyögött, késõbb pedig a jövõt jelentõ versenycsikók láthatását követelte (Let Me See The Colts) megszelídült baritonján. Nem teljesen váratlan tehát, hogy a tizennegyedik lemezen - mely a Smog név feladása óta csupán a negyedik korong - az elbeszélõt rendre nyeregben találjuk.

A jószágaitól üldözött marhahajcsár fenyegetõ galoppjával (Drover) indít a dalnok, késõbb önnön zavaros érzéseit igyekszik felkantározni (Riding for the Feeling), végül pedig fogja magát, és ellovagol a regényes tájban (One Fine Morning). A vak is látja, hogy a vadnyugaton vagyunk - az egyik szám egyenesen Amerika mítoszán viccelõdik (America!), miközben a seprûs dobbal kísért akusztikus hangszereket néhol steel-gitár vagy éppen vonósok színezik a háttérben. Persze a country-rock és a westerntematika csupán Callahan magánbejáratú apokalipsziséhez ad eszközt és kulisszát. Míg a dúsan meghangszerelt korábbi két lemezen klasszikusan kerekded, konvencionálisabb dalok sorjáztak, ezúttal bizonytalanul kanyargó, s jószerint kevéssé fókuszált a konokul befelé forduló tételek java, egészében pedig az elõdökénél durvább tapintású, szikárabb és kevésbé közvetlen az anyag. Ám egyúttal talán felszabadultabb is.

Callahan nem nagyon igyekszik megújulni, és nem kepeszt a perfekt balladáért, inkább komorságában is könnyed, spontánnak ható modorban regél személyes ügyeirõl. Végül pedig önmagára is kiterjeszti kedvenc metaforáját, így az elbeszélõ a fináléra hátaslóvá vedlik - s ez korántsem nevetséges, inkább megindító hatású.

Drag City, 2011

*** és fél

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.