lemez - BILL CALLAHAN: APOCALYPSE

  • Nagy V. Gergõ
  • 2011. április 28.

Zene

Bill Callahan mindig is vonzódott a lovakhoz. Az érdes modorú lo-fi pionírból rezervált folkistává érett énekes-dalszerző már pályája hajnalán is nap felé nyargaló (Chosen One) vagy betörésükért könyörgő vadlovakról (I Break Horses) dünynyögött, később pedig a jövőt jelentő versenycsikók láthatását követelte (Let Me See The Colts) megszelídült baritonján.
Bill Callahan mindig is vonzódott a lovakhoz. Az érdes modorú lo-fi pionírból rezervált folkistává érett énekes-dalszerzõ már pályája hajnalán is nap felé nyargaló (Chosen One) vagy betörésükért könyörgõ vadlovakról (I Break Horses) dünynyögött, késõbb pedig a jövõt jelentõ versenycsikók láthatását követelte (Let Me See The Colts) megszelídült baritonján. Nem teljesen váratlan tehát, hogy a tizennegyedik lemezen - mely a Smog név feladása óta csupán a negyedik korong - az elbeszélõt rendre nyeregben találjuk.

A jószágaitól üldözött marhahajcsár fenyegetõ galoppjával (Drover) indít a dalnok, késõbb önnön zavaros érzéseit igyekszik felkantározni (Riding for the Feeling), végül pedig fogja magát, és ellovagol a regényes tájban (One Fine Morning). A vak is látja, hogy a vadnyugaton vagyunk - az egyik szám egyenesen Amerika mítoszán viccelõdik (America!), miközben a seprûs dobbal kísért akusztikus hangszereket néhol steel-gitár vagy éppen vonósok színezik a háttérben. Persze a country-rock és a westerntematika csupán Callahan magánbejáratú apokalipsziséhez ad eszközt és kulisszát. Míg a dúsan meghangszerelt korábbi két lemezen klasszikusan kerekded, konvencionálisabb dalok sorjáztak, ezúttal bizonytalanul kanyargó, s jószerint kevéssé fókuszált a konokul befelé forduló tételek java, egészében pedig az elõdökénél durvább tapintású, szikárabb és kevésbé közvetlen az anyag. Ám egyúttal talán felszabadultabb is.

Callahan nem nagyon igyekszik megújulni, és nem kepeszt a perfekt balladáért, inkább komorságában is könnyed, spontánnak ható modorban regél személyes ügyeirõl. Végül pedig önmagára is kiterjeszti kedvenc metaforáját, így az elbeszélõ a fináléra hátaslóvá vedlik - s ez korántsem nevetséges, inkább megindító hatású.

Drag City, 2011

*** és fél

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.