lemez - BILL CALLAHAN: APOCALYPSE

  • Nagy V. Gergõ
  • 2011. április 28.

Zene

Bill Callahan mindig is vonzódott a lovakhoz. Az érdes modorú lo-fi pionírból rezervált folkistává érett énekes-dalszerző már pályája hajnalán is nap felé nyargaló (Chosen One) vagy betörésükért könyörgő vadlovakról (I Break Horses) dünynyögött, később pedig a jövőt jelentő versenycsikók láthatását követelte (Let Me See The Colts) megszelídült baritonján.
Bill Callahan mindig is vonzódott a lovakhoz. Az érdes modorú lo-fi pionírból rezervált folkistává érett énekes-dalszerzõ már pályája hajnalán is nap felé nyargaló (Chosen One) vagy betörésükért könyörgõ vadlovakról (I Break Horses) dünynyögött, késõbb pedig a jövõt jelentõ versenycsikók láthatását követelte (Let Me See The Colts) megszelídült baritonján. Nem teljesen váratlan tehát, hogy a tizennegyedik lemezen - mely a Smog név feladása óta csupán a negyedik korong - az elbeszélõt rendre nyeregben találjuk.

A jószágaitól üldözött marhahajcsár fenyegetõ galoppjával (Drover) indít a dalnok, késõbb önnön zavaros érzéseit igyekszik felkantározni (Riding for the Feeling), végül pedig fogja magát, és ellovagol a regényes tájban (One Fine Morning). A vak is látja, hogy a vadnyugaton vagyunk - az egyik szám egyenesen Amerika mítoszán viccelõdik (America!), miközben a seprûs dobbal kísért akusztikus hangszereket néhol steel-gitár vagy éppen vonósok színezik a háttérben. Persze a country-rock és a westerntematika csupán Callahan magánbejáratú apokalipsziséhez ad eszközt és kulisszát. Míg a dúsan meghangszerelt korábbi két lemezen klasszikusan kerekded, konvencionálisabb dalok sorjáztak, ezúttal bizonytalanul kanyargó, s jószerint kevéssé fókuszált a konokul befelé forduló tételek java, egészében pedig az elõdökénél durvább tapintású, szikárabb és kevésbé közvetlen az anyag. Ám egyúttal talán felszabadultabb is.

Callahan nem nagyon igyekszik megújulni, és nem kepeszt a perfekt balladáért, inkább komorságában is könnyed, spontánnak ható modorban regél személyes ügyeirõl. Végül pedig önmagára is kiterjeszti kedvenc metaforáját, így az elbeszélõ a fináléra hátaslóvá vedlik - s ez korántsem nevetséges, inkább megindító hatású.

Drag City, 2011

*** és fél

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.

Vörös posztó

Ismertem valakit, aki egy stroke-ból kigyógyulva különös mellékhatással élt tovább: azt mondta, amit gondolt. Jót, rosszat, mindenkinek bele a szemébe, rosszindulat, számítás és óvatoskodás nélkül. Nehéz volt vele találkozni, mindig ott volt a veszély, hogy mint egy kegyetlen tükörben, hirtelen meglátjuk valódi önmagunkat. De jó is volt vele találkozni, mert ha megdicsért valakit, az illető biztos lehetett benne, hogy úgy is gondolja.

Szeplőtelen fogantatás mai köntösben

Bullshit munkahelyen vesztegelsz, ahol ráadásul csip-csup kiszolgáló feladatokkal is téged ugráltatnak, csak azért, mert nő vagy? Kézenfekvő menekülési útvonalnak tűnik, hogy elmész „babázni”. Persze ha nincs férjed vagy barátod, a dolog kicsit bonyolultabb – de korántsem lehetetlen.

Realista karikatúrák

Tizenkilenc kortárs szerző írta meg, mit jelentett az elmúlt egy-két évtizedben Magyarországon felnőni. Változatos a névsor: van pályakezdő és többkötetes író, eddig elsősorban költőként vagy gyerek- és ifjúsági könyvek szerzőjeként ismert alkotó is.

Jövő idő

A politikai pártokat nem szokás szeretni Magyarországon, mi tagadás, a pártok adtak s adnak is okot erre jócskán.