A jószágaitól üldözött marhahajcsár fenyegetõ galoppjával (Drover) indít a dalnok, késõbb önnön zavaros érzéseit igyekszik felkantározni (Riding for the Feeling), végül pedig fogja magát, és ellovagol a regényes tájban (One Fine Morning). A vak is látja, hogy a vadnyugaton vagyunk - az egyik szám egyenesen Amerika mítoszán viccelõdik (America!), miközben a seprûs dobbal kísért akusztikus hangszereket néhol steel-gitár vagy éppen vonósok színezik a háttérben. Persze a country-rock és a westerntematika csupán Callahan magánbejáratú apokalipsziséhez ad eszközt és kulisszát. Míg a dúsan meghangszerelt korábbi két lemezen klasszikusan kerekded, konvencionálisabb dalok sorjáztak, ezúttal bizonytalanul kanyargó, s jószerint kevéssé fókuszált a konokul befelé forduló tételek java, egészében pedig az elõdökénél durvább tapintású, szikárabb és kevésbé közvetlen az anyag. Ám egyúttal talán felszabadultabb is.
Callahan nem nagyon igyekszik megújulni, és nem kepeszt a perfekt balladáért, inkább komorságában is könnyed, spontánnak ható modorban regél személyes ügyeirõl. Végül pedig önmagára is kiterjeszti kedvenc metaforáját, így az elbeszélõ a fináléra hátaslóvá vedlik - s ez korántsem nevetséges, inkább megindító hatású.
Drag City, 2011
*** és fél
