Ritka barátságtalan figura virít az új Sufjan Stevens-lemez borítóján. Elsőre talán valamiféle harci maskarába öltözött sámánnak tetszhet, aztán szalonnaszájú busmannak királyi ékszerekben, de akárminek véljük is, vörösen izzó rubinszemei aligha kecsegtetnek túl sok biztatóval. Nem ehhez vagyunk szokva, hiszen a detroiti születésű trubadúr korábbi korongjait bájos képregény-figurák és cuki állatok (nyulak, hattyúk vagy őzikék) tették hívogatóvá, s alkalmasint jobban is illettek Stevens jobbára szépségesen meghangszerelt, jól nevelt folk-popjához, mint a kevéssé ismert lousianai képzőművész, Royal Robertson baljóslatú munkája. Az önmagát prófétának kiáltó, mégis holtáig outsider státuszra kárhoztatott festő-rajzoló volt a hírek szerint a The Age Of Adz legfőbb ihletője - ami a korábbi inspirációkat nézve (kínai horoszkóp - Enjoy Your Rabbit; szülővárosi élmények - Greetings from Michigan; keresztény hit - Seven Swans) valódi fordulatot ígér a pályán, különösen annak fényében, hogy a paranoid skizofrén Robertson a húsz év után szétbomló házasságának traumáját és heveny elmezavarát dolgozta bele apokaliptikus hangolású művészetébe.
Hogy merre lép tovább a multiinstrumentalista énekes-dalszerző, az régóta kérdés roppant számú rajongói körében, hiszen a 2005-ös csúcsmű, a kritika által széltében-hosszában körbeudvarolt Illinois óta nem adott ki teljes értékű sorlemezt. Az évtized elején Stevens lo-fis kivitelű, kamaszosan csapongó, olykor egyenes világzenei hangulatokkal spékelt koronggal tűnt föl (A Sun Came), majd instrumentális, elektronikus kísérletekre adta a fejét (Enjoy Your Rabbit), hogy végül a nullanullás évek derekán két USA-államra fókuszáló konceptalbummal (illetve a kettő között született, visszafogottabb és klasszicistább folkot tartalmazó Seven Swansszel) avanzsáljon az amerikai újfolk hullám egyik legkedveltebb tehetségévé. Szofisztikált, fenséges kamarapop zeng ezeken a remekműveken, gyakran nagyszabású, gazdagon rétegzett, barokkos körítéssel - s további félszáz hasonlóra volt kilátás, mivel Stevens nagy hüledezést keltve bejelentette, hogy Amerika összes államának szentel majd egy albumot. Persze nem lett ebből semmi, és Stevens csillagzata is hanyatlásnak indult: egyenetlen ritkasággyűjteménnyel, karácsonyi dalokkal, majd egy újabb, közepesnél nem sokkal izmosabb instrumentális futammal rukkolt elő (The BQE) - láthatólag tétován kutatva a fejlődés lehetőségeit.
Az útkeresés feszültsége jócskán érezhető a The Age Of Adzon. Stevens már nem regényes városokkal vagy a hit dolgaival, hanem önmagával van elfoglalva, s az egykoron magabiztos elbeszélő gyakran keserű őszinteséggel és néhol felettébb egzaltáltan vall frusztrációiról. Hidegebb tapintású és kevésbé közvetlen anyag ez a korábbiaknál, Stevens hangja távolabbról, rendre visszhangosan szól, s az eddig jellemző rusztikus hangulatnak már csak az emléke maradt. Fémes zajok-zörejek, bugyborékoló szintik és tört-szaggatott ütemek adják meg inkább a lemez alaptónusát, és kedvesen melankolikus folkdalok helyett (talán csak az egy szem Futile Devices ilyen) csupa túldíszített, monumentális, egyszersmind neurotikus izzású tétel sorjázik. Mintha Stevens az Illinois bombasztikusságát az Enjoy Your Rabbit kísérleti elektronikájával igyekezne ötvözni: angyali vokálok, himnikus kórusok és megannyi vonós, hárfa, harsona és furulya találkozik a folyvást búgó-dübörgő géphangokkal - ám a néhol egészen kaotikus karneváli zsúfoltság mögött rendre szívet emelő popdalok húzódnak meg. Nehezen adja magát ez a lemez, olykor fárasztónak tetszik, végső soron mégis lenyűgöző.
Asthmatic Kitty, 2010
