Három hónap alatt három kislemezt adott ki a Flaming Lips - három szertelen, rövid és barátságtalan korongot. Ha a kilencvenes évek végének neopszichedelikus felhabzásában szerettük meg ezt az elragadóan hibbant oklahomai bandát, s ha a főként a kései Beach Boys ihlette, puha, szimfonikus psych-pop nótáikat zártuk a szívünkbe, meglehetősen megrettenve fülelhetjük e zajos vadulást.
Hiszen mindennek alapján erősen úgy látszik, hogy a tavalyelőtti Embryonic felszabadultan komor zajongása korántsem csupán múló szeszélyt vagy egyszeri kalandot jelentett Wayne Coyne-ék számára - sokkal inkább valódi irányváltást jelez az életművön belül. Az újkori Lips láthatólag nagy lendülettel sutba vágta a korábban körbeudvarolt lemezek napsugaras hangulatait, s inkább a kritikai megbecsülést meghozó The Soft Bulletin előtti elborultabb anyagok világához fordult, no meg mindeddig feltérképezetlen terrénumok felé. Ami pedig felettébb üdvözlendő, hiszen alighanem ez az elvárásokra fittyet hányó, rendületlenül megújulni igyekvő szemlélet tette a kevéssé direkt Embryonicot is olyannyira lefegyverzővé.
Ám az újabb lemezek mégis jócskán elmaradnak a nagyszabású előd mögött. Már a 2009-ben Henry Rollins és Peaches társaságában rekonstruált Dark Side of the Moon is meglehetősen ötletszegény darabnak tetszett, aztán a Neon Indiannel felvett EP okozott enyhe csalódást - a Gummy Song Skull legszellemesebb megoldását pedig alighanem a csomagolása szolgáltatta, hiszen a felemás nívójú hangzóanyag pendrive-ját egy gumicukor koponya közepéből kellett kiennie-kibányásznia az újra éhes hallgatónak. Mind a fiatal elektromágussal felvett közös lemezen (The Flaming Lips with Neon Indian), mind a rá következő gumicukor-EP-n baljósan dübörgő, offenzív zene szól sokféle, brutális zajjal, visszhanggal és bizarr géphangokkal, túlnyomórészt egy-két motívumra épülő, amorf dalokban tálalva. Az Embryonic világából bomlanak ki ezek a kompromisszummentes, sötét tónusú tételek, ám meglepő ötletek és meghökkentő pillanatok tekintetében jócskán elmaradnak az amott szereplőktől.
Nincs ez másként a legújabb korong esetében sem. A Lips ezúttal a kísérleti elektronika terepén tevékeny Guillermo Scott Herrent, azaz Prefuse 73-t választotta művésztársnak, ám miként Neon Indian kézjegyeit sem volna könnyű észrevenni a vele készült lemezen, Herren is meglepően háttérbe szorul. Glitches hiphopritmusoknak híre-hamva sincs, ám a Lipsre jellemző krautrockos zakatolás is a múlté. Csupán a nyitószám, az elragadóan őrjöngő The Super Moon Made Me Want To Pee hasznosítja a monoton döngölést, ezenkívül jószerével az ambient vagy a drone vonzáskörzetébe utalható tételek zengenek a lemezen. Sziszegő-bugyborékoló szintik, gerjedő-zúgó erősítők és Coyne torzított, távoli hangja - jobbára ezekből építkezik ez a négy darab tétel, amelyek korántsem érdektelenek (s kivált a Heavy Star Moving düledező, másnapos gyászdala megkapó, melyet egy hajókürtszerű gitármoraj ékesít), de azért igazán érdekfeszítőnek vagy emlékezetesnek sem mondhatók. Ráadásul szemlátomást jócskán erőteljesebben tudnának működni egy nagyobb szerkezetben, mint röpke negyedórában, egymás között.
Warner, 2011
