Lemez - Meleg tapintás - The Feelies: Here Before

  • Nagy V. Gergõ
  • 2011. május 19.

Zene

Hogy túl késő-e újrakezdeni, vagy éppen túl korai - ezt latolgatja Glenn Mercer énekes-gitáros a The Feelies visszatérő albumának legelső számában, ami a húszévnyi tetszhalálból ébredő zenekar esetében kétszeresen is érvényes felvetés. Hiszen azon túl, hogy egy történelmi érdemekkel bíró formáció ekkora kihagyás után ritkán tud felnőni az örökségéhez - s a hipnotikus punk-popjával az R.E.M.-től a Weezerig szakajtónyi college-bandát ihlető The Feeliestől aligha tagadható el az efféle súlyos hagyaték -, az is igaz, hogy a régi klasszikusokat újfent életre hívó poszt-punk reneszánsz már jócskán lecsengőben van.
Három-négy évvel a 2008-as reunió előtt talán Mercerék is közel hasonló figyelmet kaphattak volna, mint a némileg kedvezőbb zenei klímában egybecsődülő Gang of Four, a Mission of Burma vagy a Wire - manapság azonban már kevésbé érdekes a visszatérésük. Pedig az egykoron a CBGB's körüli színtér legjobbjának kiáltott banda fölötte sajátos példány a New York-i illetőségű posztpunkok között - elvégre nyakig begombolkozott, rút geekek és kardigános preppie-k alapították, s rendületlenül minimalista közelítésmódja ellenére valamiféle szégyenlős, ártatlan bájjal tudta telíteni kétakkordos kamaszdalait. Monoton, ideges ritmusokra épülő lecsupaszított tételek szólnak a Crazy Rhythms című debütalbumon, amely a vonalba dugott gitárok száraz hangzásának és a sokszínű ütőhangszereknek köszönhetően megkapóan fojtott, egyedi karaktert kapott - s a további három, konvencionálisabb gitárpopban utazó (s egyúttal jócskán kevésbé hatásos) lemezt is a hasonló hangoltság tüntette ki.

Hogy az ötödik soralbumot jelentő Here Before aligha fog a popzenében számottevő viharokat kavarni, az jószerével borítékolható - ám a két évtizedes hiátus után újra (méghozzá a Good Earthnél létrejövő felállásban) összeálló zenekar láthatólag nem is törekszik ilyesmire. Míg a posztpunk egyéb visszatérői új korszakukban is gyakran próbálták demonstrálni rendületlen újító kedvüket, a The Feelies anyagán nem érződik semmiféle modernista ambíció vagy bizonyítási vágy. Mintha csak a diszkográfia méltó továbbírása lett volna az egyetlen cél, s ennyiben látványos a siker: a Here Before szakasztott úgy szól, mint egy húszéves Feelies-lemez. A jószerint akusztikus hangszerekre komponált Good Earth békés, pasztorális világa az utolsó két lemez vagányabb megoldásaival keveredik, s a hangképben továbbra is a Mercer-Million-páros repetitív gitárjátéka, a minimál ritmusok, valamint Mercer fád (s olykor egyenesen a Yo La Tengo Ira Kaplanját idéző) énekhangja a meghatározó. Nincsenek igazán kiugró dalok, s a nyitány középtempós darabjai közt elsőre különbséget tenni is nehéz - ám később nagyot javul az összkép, s nagyrészt rokonszenvesen szerény, otthonosan meleg tapintású indie-pop zúg-zümmög az anyagon. Az utolsó harmad csendesebb, elégikus tételei pedig vonzóan törékeny arcát mutatják az érett Feeliesnek - a Bluer Skies vagy a záró So Far szemérmes melankóliája különösen szívet melengető.

Bar/None, 2011

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.