Radics Viktória

Piotr Rawicz nevével először 1993-ban találkoztam, amikor az Ex Symposion felkérésére lefordítottam Danilo Kis Jurij Golec című "élethű" posztumusz novelláját, melynek post scriptumában Kis elárulja, hogy "szerencsétlen barátja" rejtezik az álnév mögött, aki egyetlen regényt írt, Az ég vérét. Csakhamar találkoztam azzal az előszóval is, melyet Rawicz írt az ő szerencsétlen barátja Fövenyóra című regényének francia kiadása elé. Azt még nem tudtam akkor, hogy ami összeköti a két Párizsba került "mifajtánk" írót, az a holokauszt örökségével való életre szóló, de mindkettejüknél egészen sajátos és "törvényellenes", az összes irodalmi szabályt, az irónia érvényét is áthágó szellemi küzdelem.

A tavaszi szél nemcsak vizet árasztott, hanem három kiemelkedő és a maga nemében különleges könyvet röppentett kritikusi asztalunkra.

Előrebocsátom, hogy Darvasi László Virágzabálók című regényéről számos nagyon elismerő, alapos és lelkes kritika, sőt tanulmány született. Vannak, akik vitathatatlannak tartják a nagyregény értékeit, érdemeit, és korszakalkotó jelentőséget tulajdonítanak neki. Én ellentétes véleményen vagyok: a Virágzabálókat nem nagy, hanem hosszadalmas és terjengős, túlírt és túlcicomázott, gondolatilag pudvás műnek tartom. Darvasi László stílusművészetét a semmi azsúrozott takarójának érzem - ez azonban korántsem Beckett vagy Heidegger semmije, nem is Baudrillard vagy Lacan üressége, nem az a semmi, aminek a magyar irodalomban is, Krúdynál, Kosztolányinál, József Attilánál súlya van, hanem az intellektuális tartás és tartalom puszta hiánya, a végig nem gondolt gondolatok szétmállása, "költői" képekben való üres tobzódás.

Balázs Attila a legjobb tollú írók közé tartozik; cifrázásban verhetetlen. Ez a "szövegduzzasztás" (ahogy ő maga mondja), a mondatok álbarokkos habverése, a mellékmondatfüzérek szalagos-tekervényes lebegtetése, a jelzőhalmozás nem pusztán stilisztikai külsőség és nem csak retorikai játék, hanem virtus, ami megmozgatja, megemeli, a csúnya földtől eloldozza a tényeket és az eseményeket; a gravitáció ellen hat, a súlyosság ellenében. A hosszú mondatláncokkal is elbíró könnyedség szellemi eredetű, és arra hivatott, hogy az írásban munkáló kedély felülmúlja, felülírja azt a nehézkedési erőt, mely elöregedett világunkat és életünket a porba-sárba húzza. Balázs Attila szellemessége szellemiség, kedves humora és pikáns iróniája pedig egyfajta lelki diadal a primitivizmus és vulgarizmus fölött. Radics Viktória

Leküzdhetetlenül unalmas. Ennek semmi köze sincs ahhoz a metaunalomhoz, amelyről Pilinszky elmélkedett, vagy amit Heidegger egzisztencanalizált, vagy a nehéz szövegek agytágító unalmához. Menasse regénye könnyű. Olvasmányos: van benne párbeszéd, leírás, ábrázolás, zsánerkép, tabló, van cselekménye, jól azonosítható és követhető főszereplői és szereplőgárdája, van beosztása, kompozíciója nem egyhangú, elég jó ritmusa van. Műfajilag a történelmi regény, a családregény, az önéletrajzi regény, a lélektani és a társadalmi regény jól kimért keveréke, arányosnak lenne mondható, ha nem lenne rém hosszú, 665 oldal. Témája sem akármi: a 17. századi portugál inkvizíció zsidóellenes szála, plusz a zsidó származással, az identitással meg világnézeti kérdésekkel való bajlódás a 20. század második felében.

Májusban múlt 15 éve, hogy a hercegovinai horvát bábállam, Herceg-Bosna vezetői megtámadták addigi szövetségesüket, a bosnyákokat. A szerb-bosnyák háború mellékhadszínterén zajló cselekményeket ugyanaz a cél motiválta - a területszerzés -, mint a korabeli belgrádi vezetést, s az agresszor ebben a - tízezer halottat követelő - mini háborúban is számos háborús bűnt követett el. A sebek nehezen gyógyulnak. A kettéosztott városban jártunk.

Magyarázunk. Hétköznapi életünkben is mindannyian homo interpretationisok vagyunk. Hol önigazolást, hol megoldást keresünk, vagy, szerényebben, csupán tájékozódni, beilleszkedni szeretnénk. A kulturális apparátus, amit ráeresztünk az életünkre, mindenféle fogalmakból, mítoszmaradványokból, szimbólumokból, kiégett metaforákból és közhelyekből, előítéletekből, ismeretmorzsákból és mágikus formulákból összebarkácsolt tákolmány. Értelmező munkánk rendszerint csődöt mond, legalábbis kívánnivalót hagy maga után, ami kulturális apparátusunk állandó reparálására vagy korlátoltságunk kevély kimerevítésére ösztökél bennünket.

Szarajevó ostromáról, mely a világtörténelem leghosszabb városostroma volt, és a koncentrációs táborokkal, százezernyi civil halálával, milliók menekülésével járó balkáni háborúról Bosznia-Hercegovinában formailag egészen rendkívüli irodalmi művek születtek. A mai boszniai írók gyakran magát a nyers háborús tapasztalatot igyekeznek fragmentárisan bár, de megformálni, tanúságtévő igénnyel, avagy a mikrorealista, a szenzuális tapasztalatra építő, "érzékeny" próza útját választva. Gyakran áttörik a műfaji határokat, vers, próza és publicisztika érdekes kombinációival kísérleteznek, és az abszurd, a fekete humor, a groteszk, a szétmarcangolt, "piszkos" tragikum esztétikai minőségeit hozzák ki a veszedelmes élet-halál anyagból.

Kirekedt, bent rekedt, berekesztetett, kirekesztették. Megrekedt. Ladik Katalin 1992-ben települt át Újvidékről Budapestre, és - sorstársaihoz hasonlóan -, elvesztette azt a szellemi közeget, amely élet/művészetének a levegőt jelentette.

A "multikulti", amit nálunk ironizálva divat emlegetni, a Vajdaságban élő valóság. Aki nem hiszi, járjon utána - a retúrjegy négyezer forint sincs, három óra múlva leszállhat a vonatról Szabadkán, és láthatja, hallhatja, kóstolhatja a multikulturális realitást.