Magyar konyha - Grecsó Krisztián: Tánciskola

  • Radics Viktória
  • 2008.04.24 00:00

Könyv

Magyarázunk. Hétköznapi életünkben is mindannyian homo interpretationisok vagyunk. Hol önigazolást, hol megoldást keresünk, vagy, szerényebben, csupán tájékozódni, beilleszkedni szeretnénk. A kulturális apparátus, amit ráeresztünk az életünkre, mindenféle fogalmakból, mítoszmaradványokból, szimbólumokból, kiégett metaforákból és közhelyekből, előítéletekből, ismeretmorzsákból és mágikus formulákból összebarkácsolt tákolmány. Értelmező munkánk rendszerint csődöt mond, legalábbis kívánnivalót hagy maga után, ami kulturális apparátusunk állandó reparálására vagy korlátoltságunk kevély kimerevítésére ösztökél bennünket.

A mű alkotása pont azért alkotás, mert leállítja ezt az automatikus vagy erőltetett értelmező munkát, és keresztbe tesz a szándékoltságnak. A művész különös figyelemmel hajol az anyaga fölé, nem engedi meg, hogy kulturális apparátusa manipulálja azt; mellőzi vagy elváltoztatja a feldolgozó eljárásokat, kódokat, kategóriákat. Ezáltal tesz felfedezéseket, lát meg bujkáló, izgalmas jelentéseket a legjelentéktelenebb anyagban is. Az ismeretlent, a szokatlant bevált módon nem lehetséges hitelesen közvetíteni, így hát eredeti formákat alkot.

Egy művet akkor érzünk kimódoltnak, amikor a szerző nem gátolja le a mindennapi szándékoltságot, nem áll ellen a közhelyeknek és az előítéleteknek, ellenkezőleg, rászabadítja az akaratát meg az intencióit az anyagra, működésbe lendíti az apparátusát, és legyártja a művet. Végigviszi a szándékát, két vállra fekteti a tapasztalatvilágot, megoldja a feladatot. Ilyenkor penetráns hamisságérzetünk támad; más szóval azt érezzük, hogy "kilóg a lóláb", hogy amit olvastunk, az amatőr, dilettáns vagy épp számítóan profi, netán csupán félresikerült munka.

Sajnos ez a helyzet Grecsó Krisztián új regényével. Grecsó fölvállalta a rá osztott szerepet, a Tánciskolájával megoldotta a vidéki magyar élet ábrázolásának feladatát, sőt lépésről lépésre, buzgón el is magyarázza, mit hogyan értsünk. Semmit sem bízott az olvasóra, de még az íróra sem, ez a regény ugyanis nem műalkotás, hanem egy regényformába erőltetett közhelyhalmaz. Grecsó bevetette a magyar provinciáról és a "vidéki emberről" szóló összes klisét, úgymint:

zabál, vedel, dáridózik,

közönségesen dug; korrupt, hamis, unott, ábrándos, mámorban úszó és kegyetlen; az ifjú sarjak számára nincs menekvés, mert vidéken az ember a sekélyesség, a züllöttség bűnös áldozatává, a "nagy semmi" martalékává válik. Hacsak ki nem tör, és szert nem tesz egy magasabb rendű szellemiségre. A félreértések elkerülése végett Grecsó, kábítószeres látomás ürügyén, de a biztonság kedvéért az öntükrözés irodalmi trükkjét is alkalmazva, még az Ördög figuráját is színre vitte (részben kimásolva Thomas Mann Doktor Faustus című regényéből), mint a jóravaló fiatalemberek csábítóját, akinek a derék fiú, még ha nem is valami vallásos, bizony-bizony, azért mégiscsak Krisztus nevében áll ellen.

A terep tehát az Alföld 2001-ben, a vidéki porfészkek ábrázolásának minden régi közhelyével egyetemben: itt ártéri táblákon búslakodó napraforgók bámulják égett képpel a szikes, repedezett földet, minden sík, lapos, kisszerű, zsírszagú stb. Az író alaposan megmagyarázza ennek lelki-szellemi következményét, valósággal a szánkba rángja a mondanivalót, a regény folyamán a következő gondolatot csócsálja: Van itt valami szagos, lucskos, könyörtelen állandóság, ami bezárja és megemészti azokat, akik nem menekültek el, és alattomosan provinciálissá zülleszti őket. A kisváros a szenvedések netovábbja, podvas, langyos élet, ahol beszűkülés fenyeget és az emberek lelkileg büdösek.

Formaelvként a nevelődési regény sablonja szolgál, a mester-tanítvány viszony a mértani tengely, mely az "autonóm individuummá válás" lélektani közhelyét forgatja nyárson. A tanítvány szexuális, szociális és szellemi, negatív "beavatási szertartásokon" esik át; végül fellázad csodált mestere és pótapja, a vágy tárgya, azaz az ödipális viszony ellen, nem fogadja el a felkínált züllesztő-provinciális életlehetőségeket, a sátáni ajánlatot a kételyektől mentes életre, hanem a magasabb rendű szellemiség útjára tér, amit lemondás, alázat, önfeláldozás, mély szeretet, nyugalom, a valósággal való szembenézés és ugyanakkor ébredő hit stb. jellemez. Már-már megtér: Grecsó eltaszigálta anyagát egészen az újjászületés/feltámadás, a megváltó áttörés vallási toposzának árokpartjára, mégpedig fölöttébb direkten, ugyanis a zárójelenet szentestén játszódik, az éjféli szentmisén, ahol a főhős, még ha az elbeszélő megjegyzései jelt is adnak némi iróniáról és szkepszisről, azért mégiscsak, behunyt szemmel, katolikusan átszellemül.

A főhőst Jocónak hívják (olyan cuki név, magyarázza az egyik szereplő), ami a többi tulajdonnévvel, a valódi és kitalált, kínosan hangzó (Feketeváros, Tótváros) városnevekkel együtt göregáboros hangulatot idéz fel. Jocó fogalmazó, vagyis kezdő jogász, tapasztalatlan fiatalember, akit Sancho Panzaként vesz maga mellé a nagybátyja, Szalma Lajos, egy vidéki magyar Don Quijote, aki egyúttal egy vidéki Szindbád. Grecsó az ilyen kulturális utalásokat rendesen beleírja a szövegébe, nem hagy az olvasóra semmit.

Ez a Lajos bácsi egy javakorabeli bohém tanárember, aki iszik, nőzik és még drogozik is - a dzsentri jelenkori mása akar lenni. A regény végére kiélt, depressziós alakká válik. Az iszákos, nőcsábász, hedonista, amorális, kiégett vidéki értelmiségi ilyen karakterábrázolása minden ízében sablonos. Ez a csábító nagybácsi afféle "cukros bácsi", aki magához édesgeti, a vidéki nívóra züllesztené naiv és tohonya, "jó tanuló" unokaöccsét. Aki szűz ráadásul; a szexuális beavatást egy cigánylány végzi el, akivel Jocó papája is enyelgett. A férfi szexuális fantáziának ez a ponyva-szintű, félszeg megeresztése, meg az ezt követő szirupos bűntudat ábrázolása (ez a lány a bűnÉ elkövette az apja helyett a bűnt), az ödipális és (latensen rasszista) egzotikus-antropológiai, szociális szálaknak a tekergetése ízléstelen. Grecsó kétszer is leírja a freudista maszlag kifejezést, és valóban, a regénynek ez a rétege nem más, sőt a (pozitívnak szánt) cigányozás miatt még sokkal rosszabb.

A hivatali beavatás az ügyészségen ugyanebből a macsó forrásból fakadó csábítási játékok formájában történik. A kocsmai beavatások és a "korszerű" kábítószeres beavatások után Jocó csakhamar fittnek és sikeresnek érzi magát (a kegyeiért versengtek a nők, pezsgő magánélete van), idétlen fiúkából dzsigolóvá, Lajos bácsi árnyékává, helyettesévé, másává - magyarázza Grecsó -, második énjévé, utánzatává, pót Szalma Lajossá változik. A "tánciskola" ennek az idomulási és korrumpálódási folyamatnak a metaforája akar lenni.

A társadalmi beavatás legdrámaibbnak tételezett pontja az, amikor Lajos bácsi elviszi az öcsköst a bihari rónára, egy Méhkerék nevű faluba, ahol Jocóka szembesül a román feketemunkások sanyarú helyzetével és Lajos bácsi fasizmusával. A realisztikus jellegű elbeszélésbe beékelődő, felemásan szürrealisztikus rész olyan művészkedő stílustörés, mely azt a parányi hitelességérzetet is elveszi, ami eddig a couleur locale-nak (rónapróza) köszönhetően esetleg megvolt.

Jocó morális választás elé kerül, ami nagyon leegyszerűsítve tematizálódik: feljelenti-e Lajos bácsit, vagy sem. Ugyanebben a középső fejezetben összefekszik egy béna lánnyal, a főnöknője lányával, és szerelmileg megindul. (A béna lányról a regény végén fog kiderülni, hogy Lajos bácsi áldozatának tekinthető.) A következő fejezetben megtáltosodik, és - action gratuite - leüti Lajost, majd kettesben meglátogatják Jocó lezüllött apját. A haragvó apa a kezében levő kaszával

véletlenül lenyakazza

saját magát. (Jocó ezt így magyarázza: úgy ment el, akár egy görög dráma hőse.) Az ödipális dráma ezeken a pontokon is lélektani hitelesség híján van, oly harsányan manifeszt.

Jocó végül szentestén hazalátogat megözvegyült anyjához, de aztán mégsem az anyját választja, mivel közben véletlenül összetalálkozik a cigánylánnyal. (Aki megismertette a bűnnel. Új bekezdés: Akit megismertetett a bűnnel.) A cigány lány (hol külön-, hol egybeírva) megsúgja neki, hogy tőle, nem pedig a férjétől viselős. Jocót erre a szaftos bűntudat, fura kanyart téve, a béna lányhoz hajtja. Választása morális döntés: saját maga akar lenni (Voith József higgadt életére vágyom, azt akarom, hogy amit megeszek, meg is tudjam emészteni), átéli a teljes leszakadást Lajos bácsitól, az ördög megbízott tánctanárától; a mozgássérült lány mellett előjött a zsigerek mélységéből valami igaz, Jocó, immár Voith Józsefként, az új énje meg a lemondás, az alázat, a hit, a remény és a szeretet mellett dönt. Tánclépésekben (finom, érzéki valcer, kapkodós tangó, hullámzó bécsi keringő) eltolja a lányt a kerekes székben az éjféli misére, ahova épp úrfelmutatásra érnek oda. Már csak a "kelj fel, és járj" abszolút szó szerint értelmezett krisztusi parancsának engedelmeskedő, fundamentalista hit várat magára. És hittel valljuk feltámadásodat, mondja a pap, Jocó lehajol, Juditra néz, de a lány már aludt a kerekes székben. Így, ennyire patetikusan fejeződik be a regény.

Milyen kulturális kódok segítségével dolgozza fel és magyarázza meg a szerző a sablonosan ábrázolt életanyagot? Érzelmesre vett keresztény, vulgárfreudista, kommersz-pszichológiai (valósítsd meg önmagad), moralizáló (ne légy korrupt, ne hazudj), valamint a magyar irodalom Alföld- és vidékábrázolásából vett kulturális kódok segítségével értelmezi azt, amit úgy-ahogy bemutat - az ellenpontozó irónia, illetve a szándékolt szarkazmus elejétől végig béna marad.

Ebben a regényben jó sokat esznek, isznak (a gyomor gyönyörű imája), és ímmel-ámmal basznak is. (Egy istentelen jó dugásra éveket kell várni, itt mindenki csak unatkozik, meg bambulÉ) Isszák a pálinkát (az alföldi szilvapálinka a magyar lélek üzemanyaga), kefélik a kolléganőket, tanítványokat, eszik a vasárnapi húslevest, rántott húst, tejfölös uborkasalátát meg a tejfölös-sajtos lángost. A magyar vidék ábrázolásának turisztikai szintje ez, lovak helyett biciklivel; német fordításban, cigánylányostul jól fog mutatni. Az összecsapott katolikus és a mozgássérült tematika a morális desszertként felszolgálható lekváros palacsinta. A vidéki magyar értelmiség ábrázolásmódja, ez a megvető, lekicsinylő, előítéletes hozzáállás maga a paprikás provincializmus. A fűszerként adagolt szimbolika, a sátántól a kerekes székes táncoláson át az úrfelmutatásig sajnos a dilettantizmus határán billeg. Prekoncepciók, klisék, gyöngécske irónia, kommersz pszichologizálás, olcsó moralizálás, giccses religiózusság és ennek még giccsesebb ironikus pöckölése, rengeteg szájbarágás - nagy baklövés ez a Tánciskola. Mert az ilyesféle humor, irónia vagy szarkazmus, hogy Szalma Lajos, lángost falva, megette Krisztus tejfölös és sajtos testét, és a szájába adott mondat, miszerint mielőtt hármat élvezett volna, megtagadtam - nem más ez, mint harsány ízetlenség.

Magvető, 2008, 304 oldal, 2790 Ft

Neked ajánljuk