Kemény István új verseskönyvének pompás borítója karácsonyfa jellegű. Azt fitogtatja, ami nincs. Látomás, fény, szépség, nyitottság. Nincs a könyvben lendület, áramlás, részletgazdagság sem.
Nem is lehet, hiszen csupa allegorikus vers található benne, rendíthetetlenül allegorizáló a kötet poétikája, ami nem lenne baj, ha intellektuálisan izgatónak tekinthetnénk az "elkobzott képeket" (Benjamin), ha ezeken merészebb intervenciók esnének, ha tehát szemantikai mozgalmasság kárpótolna az "élményköltészet", a látomás és indulat hiányáért, az eredeti metaforák, szimbólumok elmaradásáért. Ilyen gondolati dúsulás azonban csak a legritkább esetben történik, az allegorizálás ellenben a könnyű rébusz, a példázatszerűség és a magyarázás felé vesz irányt.
Allegorikus alakká válik A Kossuth-téren című versben a gyűlölő és gyűlölt tüntető asszony figurája, és moralizáló zárlatnak hat, amikor a költő ezt úgy magyarázza, hogy mi termeltük ki ezt a jelenséget, mi vagyunk a bűnösök. Az ilyen erkölcsi konzekvenciák levonása az allegóriából régi irodalmi eljárás, ez történik az Ötvenhat című versben is, melyben a forradalom a sarkalló eszme allegóriája, elfeledése pedig "morálisan mozgásképtelenné" tesz. Szintén moralizáló a Midlife crisis, melyben a holokauszt emlékezete magának a megtagadhatatlannak a szerelmi hűség kötéséhez fogható jele. Még elcsépeltebb a Hold-Föld házastársi allegorizálás A huszadik évünkben, aztán később az "üres hold" régi képe is leszerepel (Olyan pucér). A házastárs a versek gyakori megszólítottja, de a Zeusz-Héra páros ráhúzása a majdnem ideális házasságra nem sokat hoz a konyhára.
Az egyiptomi csürhében a kivonulás bibliai történetével játszadozik el Kemény, és a poén itt az, hogy a "hitetlen, kisszerű, szolgalelkű / romlott és rosszkedvű csürhe" a végén, az Ígéret Földjén, jócskán megvénülvén, az ifjúságra tekintve mégis örömkönnyeket morzsol el - sátor helyett a "VIP-szektorban". Iróniának irónia ez, csakhogy enervált, mint Keménynél ebben a kötetben mindig; a Nyakkendő címet viselő, elnyújtott aktuálpolitikai példázat-paródia is ilyen nyaktekerészeti mellfekvenc.
A jobb allegóriák közé tartozik a Remény, amelyben van egy csavar, mely ambivalens módon megbékíti a lírai ént, akinek önironikus kacaja ezen a ponton hiteles: "és érzem, ahogy elkezdek nevetni: hogy lettem én ennyire magányos / és hogy teljes képtelenség, félreértés, / de ez mégse lesz már soha máshogy." ("Hogy"-ból is megárt a sok!) A csavar abban áll, hogy az előző versszakban, előrevetve értesültünk a végkifejletről, valami néma, reményen túli remény felbukkanásáról, amihez bizony, sajna, egy megszemélyesített Isten is kellett. Az ilyen istenképzet ("egy szem, ősz szakállú, / kedves kis halott öreg") a tanulságos Romos dalocskában egyenesen kínos.
Songgá avanzsál az allegória a Kishitben, ami a csüggetegség, az enyhe csalódottság és a vékonyka melankólia, a lemondás habozó ízlelgetése. "Feltámasztani / azt, ami felébredt, / és csalódott arccal / újra meghalt" - fogalmaz itt a költő, s egyben poétikai problémáját is tudatosítja. Merthogy az allegóriák feltámasztása sem sikerült. (Olyan igazán gyenge darabok vannak a kötetben, mint A mi napunk, a Gondtalanul, valóságháton, a Jó álom állatokkal, a Lelkes dalocska.)
Az Öregedő király költeményében a visszavonuló hadsereg válik az élet elmúlt napjainak képévé, amiben van gondolat, akárcsak az életidőt mint fejvesztett katonák sorait rendező, kétségbe-nem-esett király jellemzésében - végül azonban a picinykét ironikus morális tanulság ("megadásról szó sem lehet") ront a versikén. A Tartalékevangéliumban szintén van fantázia, itt egy eredeti példázattal van találkozásunk "a jó és a rossz határán", azonban a jelzőhalmozás itt is elfárasztja a képrejtvényt: a szerencsétlenül járt ember körül sürgölődő mentők csupán "e siralomvölgy gyarló, megkérgesedett / szívű, rosszul fizetett, örökké túlórázó, / családjukhoz rohanó lakói".
A kötet talán legjobb verse a rövid Elszámolás mellett A szempár, melyben a filmek tipikus vége a meghalás allegóriája. Az előbbiben a rövidke sorok és egy grafikai invenció (üres lap) alkotnak rébuszt, itt pedig a régi népi esti imádság felidézése dobja meg a verset.
A közéleti versek közül, melyek nem a legjobbak, megemlíthetjük a Búcsúlevél címűt, ahol az elfekvőben végét járó öregasszony az allegorikus kép, mely a hazát hozza. A szerelmi érzés meg a hazaszeretet kombinálása és a "belehalok, ha / most téged el nem hagylak" mondás lendítenek valamelyest az ironikusan hazafias dalon.
Az allegória a melankolikus ember "egyetlen és roppant szórakozása", írta Walter Benjamin, aki többet várt ettől az alakzattól és szemlélettől, mint amit mi most, gyönyörűen becsomagolva, kaptunk. Csalódásunk a költő csalódottságára rímel.
Magvető, 2012, 67 oldal, 2290 Ft
