Május 9-én délután szokatlanul csöndes és néptelen a napsütötte mostari "város. Kelet-Mostarban - vagyis a muzulmán városrészben, a Neretva jobb partján - óriási temetést tartottak aznap: tizenkét sehidet hantoltak el, a mostari háború tizenkét fiatal áldozatát, akiket a horvát fegyveres erők ejtettek foglyul, majd lemészárolták és egy távolabbi tömegsírba hányták őket. A tömegsírt tavaly, tizennégy év elteltével fedezték fel. (Az ilyen "felfedezések" Bosznia-Hercegovinában még ma is szinte mindennaposak.) A sötéten ünnepélyes dzsenaza-namazt - ami temetés, megemlékezés, demonstráció, katonai és vallási esemény volt egyúttal - május 9-ére, a fasizmus felett aratott győzelem napjára és a Mostart ért horvát agresszió első napjának tizenötödik évfordulójára időzítették. A sehideket, akik húsz körül jártak, amikor brutális gyilkosság végzett velük, többezres, hömpölygő tömeg kísérte legutolsó útjára; a mostari utcákon az emberek kézről kézre adták a koporsókat, vagyis a tabutokat, egészen az ősi muzulmán temetőig, ahol leborulással és katonai tiszteletadással vettek búcsút tőlük.
Más keresztje
Miközben ez az esemény zajlott, montenegrói barátommal, Ljubetával az Öreg híd alatti kávéházban ültünk egy teraszon, pompás rózsák közt ittunk sűrű bosnyák kahvát, és nem tudtuk levenni a szemünket a hófehér hídról. Ott rejlik az esztétika titka: erő és finomság, arányosság és tömörség; kényes, már-már felboruló egyensúly és megbízható szilárdság, kecsesség és fenség együttese. Ez a híd a smaragd Neretva - Narenta, mondták régen, ami a népi etimológia szerint "folyékony istennőt" jelent - erotikus hattyúja, ez a híd a könynyedség és a súly egysége, ez a híd a bölcsek köve, vagy ahogy Evlija Cselebi, a híres török utazó mondta volt álmélkodva a 17. században, a város fölött a szivárvány. Aki a saját szemével látta a mediterrán-kék ég és a türkiz víz közt emelkedni, nem tudja abbahagyni dicséretét. Sokáig kell nézni, hogy belénk ivódjon ez a páratlan forma, Hajruddin mester géniuszának jegye, és ne veszítsük el soha.
Csakhogy nem az Öreg hidat látjuk, hanem annak tökéletes kópiáját, melytől káprázik a szem. Vakító fehérsége hol sóra, hol kockacukorra emlékeztet. Hol vannak az "avatag sárga kövek", melyeket Asbóth János emleget vele kapcsolatban a 19. század végén? A tömbök szélei túl élesek, a peremek merevek, a kövek túlságosan csiszoltak, porcelánosak, még a rapancsok is utánzatok. Az új Öreg híd bántó paradoxonát a szépség nem oltja ki. Van ebben az újdonat szabályosságban valami riasztó. Mintha lenne az emberben egy idegszál, ami érzi, ha valami szimulákrum, legyen tárgy az vagy esemény. Némi kelletlenséggel járó érzés, enyhe feszengést okoz, bármily tetszetős is az utánzat.
Érezzük az oldalunkban a másik szimbólumot: az ormótlan, negyvenméteres betonkeresztet, melyet Hum hegyén húztak fel a horvátok - ahonnan a várost bombázták tizenöt éve. (Egyes források 15 000 kilőtt gránátról beszélnek.) A lebegő kereszt a csúcson, melyet éjszaka reflektorok világítanak meg, rútan és fenyegetőn uralja a fele-fele arányban muzulmán-horvát, iszlám-katolikus várost. Mindenünnen látszik. Hasonló idétlen keresztek hirdetik a hatalmat a szintén a horvátok által megsemmisített közeli Stolacban és más muzulmán többségű városkákban is, Szarajevó fölé pedig, Trebevic hegyére, ahonnan a csetnikek közel négy éven át gránátzáporral pusztították az ostromgyűrűbe zárt várost, most emelnek a szerbek egy jó nagy betonbunkót. A jellegzetes mostari humor azonban nem halt el. Megkérdeznek egy járókelőt a riporterek, hogy mi a véleménye a hegyi keresztről, mire ő azt válaszolja: "Nagy plusz ez Mostar számára."
A "háború a háborúban", a bosnyák-horvát totális háború 1993 tavaszán tört ki Mostarban, a Horvátország (közelebbről: Franjo Tudjman horvát államelnök) által támogatott hercegovinai horvát fegyveres erők és a Herceg-Bosna nevezetű félillegális államformáció ultranacionalista megálmodói elárulták bosnyák szövetségeseiket, akikkel együtt védték a várost a műemlékeket ugyancsak aprító, iszlamofób szerbektől. A városvédő horvát katonai parancsnokságot maguk a horvátok likvidálták (közelebbről: Mate Boban, a tyúktolvaj, besúgó és kommunista apparatcsik, később Tudjman jobbkeze Hercegovinában, háborús bűnös, akiről ma egy Mostar melletti falu van elnevezve).
Ketten egy ellen
A HVO (Horvát Védelmi Tanács) nevű paramilitáris katonai alakulat Mostarban és a környező falvakban meg a tágabb régióban szabályszerű etnikai tisztogatást végzett: 1. a férfiak letartóztatása és lecsukása; 2. a nők, a gyerekek és az öregek összeterelése és deportálása; 3. magánházak kifosztása és lerombolása; 4. vallási és kulturális épületek lerombolása, könyvek, képek stb., vagyis a kulturális emlékezet megsemmisítése. A muzulmánokat koncentrációs táborokba zárták, megalázták, kínozták, mészárolták; a nőket megerőszakolták; a gyerekeket sem kímélve, erőltetett menetben hajtották a népet. Bombáztak, raboltak, fosztogattak, és romhalmazzá változtatták az orientális várost, ahol ma turisták sétálnak, és a régi Mostar életnagyságú makettjét csodálják.
Tudjman politikája, a Nagy-Horvátország eszméje felbujtotta a hercegovinai horvátokat. A horvát elnök és Milosevic már 1991-ben egyezkedni kezdett egymás közt Bosznia-Hercegovina felosztásáról és Horvátországhoz, illetve Szerbiához csatolásáról. Ante Markovic, az eredeti jugoszláv államközösség utolsó elnöke a hágai bíróságon a tanúvallomásában elmesélte, hogy amikor megpróbálta lebeszélni a két népvezért erről a rémálmodozásról, Milosevic azt válaszolta, hogy Bosznia-Hercegovina Tito mesterséges tákolmánya, a muzulmánok pedig voltaképpen pravoszlávok, míg Tudjman erőszakosan áttérített katolikusoknak tartotta őket. Néhány év múlva híre kelt a koncentrációs táboroknak. Stipe Mesic, Horvátország mai elnöke beszámolt arról, hogy ebben az időben egy ismerőse avval kereste fel: "Figyelj ide, Stipe, most jöttem Hercegovinából. Ott lágerek vannak! Úgy néznek ki, mint a náci időkben, még rosszabbak, nem adnak az embereknek ennivalót, vizet sem, és kínozzák őket." Amikor Mesic továbbadta ezt az információt Tudjmannak, a tábornok csak legyintett: "másoknak is vannak táboraik" - ennyi volt a válasz.
Gojko Susakról, a volt torontói pizzaárusról és későbbi horvát honvédelmi miniszterről, aki szintén háborús bűnös, ma ugyancsak elneveztek egy Mostar környéki falut; általa 12 000 mostari civil került koncentrációs táborokba, a más falvakból és városokból való foglyoknak pedig se szeri, se száma. Susak sírjára ma vezető horvát politikusok visznek virágot. A hágai Nemzetközi Törvényszék vádirata szerint a régióban csupán "az 1993 júniusától szeptemberéig terjedő időszakban a Herceg-Bosna/HVO erői szisztematikusan letartóztattak, zaklattak és áttelepítettek több tízezer boszniai muzulmán férfit, nőt, gyereket és öreget, lágerbe zárták és/vagy más területekre vagy országokba deportálták őket". Blokkolták a humanitárius segélyt, éheztették és szomjaztatták a civil lakosságot.
A nemlétezés
Mi Ljubetával a nyugati partról, az atombiztos óvóhelynek tűnő ferences templom felől érkeztünk a muzulmán részbe, közben utcahosszat kísérteties romok, házak ablakain kikandikáló falombok, lövedékektől himlőhelyes épületek mellett haladtunk el. Nem véletlen, hogy a háború pusztította Mostart sokan egyenesen Hirosimához hasonlították. A szerb, majd a horvát hadsereg Hercegovinában szisztematikusan, tervszerűen rombolta a városokat, a vallási épületeket, a műemlékeket, a más kultúra minden nyomát; el akarta törölni a kulturális emlékezetet. "A rombolás nem katonai szükségszerűség volt, hanem a bosnyák közösség szellemi magjának megsemmisítése volt a célja" - állítja Michael Sells, aki újfajta, nem biológiai, hanem kulturális rasszizmusról beszél.
Mostar építészeti örökségének csaknem mindegyik objektuma megsemmisült vagy megsérült, több ezer lakóház lett rommá. A Neretva tíz hídját rombolták le. Dzsámikat - köztük a legszebb, belül gyönyörűen festett, XVI. századi Karadjozbeg-dzsámit -, minareteket, sadrvánokat (szökőkutak), hanokat (vendégfogadók), hamamokat (fürdők), könyvtárakat, türbéket (síremlékek), háremeket (dzsámik melletti temetkezési helyek), doksattal, kiugróval rendelkező, tipikus bosnyák házakat ért találat. Mára a legfontosabb vallási és világi műemlékeket helyreállították - vagy porból és hamuból, főnixként, újjászülettek. Szépek.
Mostart nyáron ellepik a turisták, akik Dubrovnikból és Medjugorjéból érkeznek. Az utóbbiaknak fogalmuk sincs róla, hogy a medjugorjei vallási turizmusból, a zarándokiparból befolyt összeg annak idején a szerzetesek buzgóságának köszönhetően átcsordogált a várost lövő horvát paramilitáris hadsereghez. Miközben a zarándokoknak Medjugorjét a béke szigeteként hirdették, minden pravoszlávot és muzulmánt elüldöztek a környékről, a katolikusoknak pedig megtiltották, hogy menedéket nyújtsanak nekik. Medjugorjét ma horvát nemzeti jelképek, zászlók ékesítik, és teljesen ellepte a vallási giccs. Ez a leggazdagabb régió a környéken, itt a szürke kőházakat piros, lila és kanárisárga, többemeletes lakóházak, panziók és éttermek váltották fel; egész falvak élnek a kegytárgyiparból és a vendéglátásból.
Szembesülni a mostari romházakkal és a temetővé változott városi parkokkal: ez nem élmény, mert nem befogadható tapasztalat, mintha a szemhártya is visszaverné a képeket, az agy egyszerűen elutasítja a látványt. Annál jobban vonz az "város új szíve és az élénk, hangulatos bazár, a félig turisztika, félig igazi orientalizmus. A hídról, pénzért, már elkezdtek a hideg vizű folyóba ugrálni a helyi daliák. Épp a szemem előtt csattan egy ilyen villám a zöld vízbe. Élve maradt! Közben Senad, a pincér az Öreg híd lebombázásának napjáról mesél nekünk. Nem lehetett több tizenötnél. ' is azok között volt, akik 1993. november 9-én délután 15 óra 25 perckor a csattanás és robajlás irányába rohantak. Eddig a napig kereken harmincszor lőtték a horvátok a féltett, esendőn mellvédre aggatott gumiabroncsokkal "védett" hidat; a harmincharmadik ütés végzett vele. (Slobodan Praljak volt mostari gimnazista, újságíró - a HVO főparancsnoka - adta ki a tűzparancsot.) A szemtanúk hatalmas robbanást hallottak, füstfelhőket láttak, s iszonyú robaj következett, a Neretva dühödten felhabzott, vize néhányszor megemelkedett és visszasüllyedt. A kiéheztetett és megalázott mostariak a város romjai, a lom- és a szeméthalmok közt a híd teteme felé rohantak. Született 1566-ban.
Még este is csönd van a keleti parton, a kávéházakban ezen a napon nincs zene. De csak itt, a muzulmán városrészben. Amott, a horvát oldalon lármásan folyik az élet. A szeparáció mindenre kiterjedt: az iskolákra, az egyetemekre, a szemétlerakodó helyekre, a színházakra, a társasági és a tudományos életreÉ még a részvétre is. Miközben a régi, gömbölyded utcaköveken andalgunk, Ljubeta magához ölel egy mostari macskát, aki csúnyán megkarmolja. Egy modern muzulmán kávézó fiatal tulajdonosai gyorsan fertőtlenítik vodkával a sebet, és lehajtanak velünk egy italt - ők nem óhitűek, nem vetik meg az alkoholt, és szívélyesen, érdeklődve eldiskurálnak velünk. Ez a baráti szellem azonban, bármily szép legyen az új Öreg híd, a vízparton, az újjáépített toronynál elakad, és nem megy át a hídon. Se innen oda, se onnan ide. Ivo Andric szemlélődő mondatai jutnak eszembe a Jelek az út mentén ciklusból: "A hangverseny alatt megjelent előttem egy félbevágott kőhíd; a megszakított ív két tört fele fájdalmasan sóvárog egymásra, és erejét végsőkig megfeszítve felmutatja az eltűnt hajlat egyetlen lehetséges vonalát. A szépség hűsége és nemes lelkű engesztelhetetlensége ez; egyetlen lehetőséget enged meg maga mellett: a nemlétezést."
