Könyv - Súlytalanság - Darvasi László: Virágzabálók

  • Radics Viktória
  • 2009. december 17.

Zene

Előrebocsátom, hogy Darvasi László Virágzabálók című regényéről számos nagyon elismerő, alapos és lelkes kritika, sőt tanulmány született. Vannak, akik vitathatatlannak tartják a nagyregény értékeit, érdemeit, és korszakalkotó jelentőséget tulajdonítanak neki. Én ellentétes véleményen vagyok: a Virágzabálókat nem nagy, hanem hosszadalmas és terjengős, túlírt és túlcicomázott, gondolatilag pudvás műnek tartom. Darvasi László stílusművészetét a semmi azsúrozott takarójának érzem - ez azonban korántsem Beckett vagy Heidegger semmije, nem is Baudrillard vagy Lacan üressége, nem az a semmi, aminek a magyar irodalomban is, Krúdynál, Kosztolányinál, József Attilánál súlya van, hanem az intellektuális tartás és tartalom puszta hiánya, a végig nem gondolt gondolatok szétmállása, "költői" képekben való üres tobzódás.

Előrebocsátom, hogy Darvasi László Virágzabálók című regényéről számos nagyon elismerő, alapos és lelkes kritika, sőt tanulmány született. Vannak, akik vitathatatlannak tartják a nagyregény értékeit, érdemeit, és korszakalkotó jelentőséget tulajdonítanak neki. Én ellentétes véleményen vagyok: a Virágzabálókat nem nagy, hanem hosszadalmas és terjengős, túlírt és túlcicomázott, gondolatilag pudvás műnek tartom. Darvasi László stílusművészetét a semmi azsúrozott takarójának érzem - ez azonban korántsem Beckett vagy Heidegger semmije, nem is Baudrillard vagy Lacan üressége, nem az a semmi, aminek a magyar irodalomban is, Krúdynál, Kosztolányinál, József Attilánál súlya van, hanem az intellektuális tartás és tartalom puszta hiánya, a végig nem gondolt gondolatok szétmállása, "költői" képekben való üres tobzódás.

Darvasi László írástudását, nagy tehetségét, mesterségbeli ügyességét, retorikai képességeit szemernyit sem kérdőjelezem meg. Gördülékeny vagy épp meglepő hasonlataival, színes metaforáival, metonímiáival, szinesztéziáival szemléletes, ízes prózanyelvet teremt, kiváló íráskészsége és stilisztikai, retorikai bravúrokra való hajlama azonban, vélem én, nem párosul ehhez fogható szellemi erővel, elmélyüléssel és írói felelősséggel. Művéből érzésem szerint teljes mértékben

hiányzik az autenticitás súlya;

az író formafegyelme kívánnivalókat hagy maga után, történelem- és világszemlélete pedig kevéssé érdekfeszítő. Tehetség, ötletgazdagság, írói iparkodás; világnézet, emberszemlélet, történelemkép - minden esztétizálásba fut ki, geil szépelgést eredményez.

Ha ízlésekről nem is lehet vitatkozni, irodalomfelfogásokról azonban igen. Azon irodalmi gour-mand-ok és gourmet-k számára, akik élvezetüket lelik a stílbűvészetben meg a tarka szóvirágokban, és szeretik a retorizált, hangzatos szövegeket, a szép magyar beszédet, a finom falatokkal megrakott, díszesen tálalt, bő lére eresztett prózát, nagyon jó regény a Virágzabálók. Akik viszont ennél többet vagy inkább egészen mást várnak az irodalomtól - hitelességet, intellektuális izgalmakat és felfedezéseket, mélyebb egzisztenciális szenvedélyt, formateremtést, a lét markánsabb vagy differenciáltabb megragadását és új, más szempontú megközelítését -, azok számára, meglehet, az ünnepelt regény nem nyújt valami sokat, mi több, esztétizmusa egyenesen unalmas és taszító.

Ebben a regényben a döglődő kismacskától kezdve a nagybeteg lányon és az ágyúk füstjén meg a lángoló hajón át az árvíz pusztításáig minden szépnek van titulálva és szépen is van leírva. A főhősök vezetékneve is Szép. A nyomorúságos, a fájdalmas, a pusztító is szépséges, ám ennek semmi köze a rút (hátborzongató) esztétikájához, hanem inkább a giccshez van köze, az írásművészet boldogságához. Nemcsak a szereplők látnak annyi mindent szépnek, hanem az elbeszélő is; egyébként minden szereplő, még a bécsi rendőrfelügyelő is az ő cicomás nyelvén beszél; ebben a regényben csak egy nyelv és beszédmód létezik, a Darvasié. Szép Imre úgy gondolja, hogy a szabadságharc során "csodálatra méltó szépség kísérte a jogi és politikai döntéseket, az utcazajt, a felvonulásokat, a kardcsörtetést, a toborzások pálinkagőzét, a lincselést és a pogromokat, a lángra lobbanó porták látványát, ahol szerbek, horvátok és magyarok éltek addig", és kritikátlan kultuszát (nyelvi pluralizmus híján) semmi sem ellenpontozza. Az elbeszélő a halált is minduntalan esztétizálja, virágot dug a kivégzettek és kiszenvedettek szájába, és még a szögeket is festékbe mártja. A belülről elreteszelt szoba, ahol végül a főszereplő házaspár valami miatt közös öngyilkosságot követ el, így fest: "Virágos szoba volt a halálszoba, mindenféle növényekkel, indákkal és hajtásokkal telehordott! Akár egy gyilkos növényház! Pelsőczy Klára és Szép Imre színes szögeket használtak! Festett kis kampók, hajlított szögek, ácskapcsok, öszszemázolt lécek állták el a fény útját..." Persze "ezeregy" színes szögről van szó, de lehetne ezerhárom is. A szerző érezhetően hedonistán ír és ír tovább; a Virágzabálók betűfalókat kíván, beilleszkedvén a nem öröm-, hanem élvezetközpontú társadalomba, az ürességtől szenvedő Spassgesellschaftba. A szövegben egymást érik a felkiáltójelek (szerkesztő nincs feltüntetve), mintha az író csettintgetne elégedetten jól sikerült mondatai végén. Ebben a műalkotásban semmiféle szubverzív erő nincs, ellenben a szellemi restség és a simulékonyság üli díszünnepét.

A tizenkilencedik században vagyunk, elég távol a jelentől ahhoz, hogy - már aki érzelmesen viszonyul a történelemhez - elandalodjunk, és elámuljunk a régmúltakon. A Történelem az iszonyat szép neve, írja Borges - nos, Darvasi tetszetős, finoman adagolt kis rémségekben és szépségekben részesít anélkül, hogy az iszonyat tükrébe belenézne. Illúziók és imaginációk, költői képek ezek a történelem mindennapjairól, intellektuális kontroll nélkül, átgondolatlanul sorjázva, virágokkal és szóvirágokkal telis-tele hintve. Némely elemzők mélyebb mondanivalót találnak a túlhajtott virágozásban, az ember biológiai létéről vallót, én azonban ezt a jelentésréteget nem lelem. (E téren egyébként is lemennék a táplálékláncig meg az állatokig.) A virág poétikus motívum, a virágnevek szépek, ámde ez a metaforizálás banális, konkrét történelmi keretben pedig, amilyen a magyar szabadságharc és az azt követő szörnyű megtorlás,

harsányan hamis

Még jó, hogy Darvasi nem a 20. századba helyezte a cselekményt, mert akkor a koncentrációs táborokban ültetett virágokról olvashattunk volna szépeket.

A cselekmény váza a szépaszszony Szép Klára és férje, Szép Imre, valamint szeretői, Szép Péter és a szintén Szép-utód Pallagi Ádám szerelmeinek szövevénye, a szabadságharc és a megtorlás kaleidoszkópszerűen fel-felvillantott fiktív képeinek bélletében. Van, aki a szerelmi négyszögben és a karakterekben Dosztojevszkij regényeinek halvány visszatükröződését fedezi fel. Darvasi alkatokat fest ugyan, karaktereket viszont nemigen, akarom mondani, pszichológiai következetességgel megrajzolt jellemeket, egyáltalán lélektani vonalvezetést és drámai konfliktusokat én nem látok. A realisztikusabb, az imaginárius és a mitikus szál öszszefonódása kompromisszumokat eredményez, vagyis maszatolást: azt, hogy ha egy probléma kényes pontig jut, beüt valami mítosz vagy fantazmagória, és föloldja azt, így föloldozza az írót és az olvasót is a gondolkodás terhe alól (amikor például, és szoros elemzéssel százszámra lehetne ilyen példákat találni, Vogel, a bécsi vizsgálati felügyelő kihallgatja a letartóztatott Szépet, egyszeriben ő is mítoszokban kezd beszélni: "Sötét lesz, Schön, mondta. Olyan sötét lesz, hogy nyüszítve fog könyörögni egy gyűszűnyi gyertyafényért. A sötétség nem csak kint lesz, de magába költözik. Sötét lesz a testében, az álmaiban, és ha beszélni akar, csak sötétség gomolyog ki a száján" - és így tovább; majd a "virágzabálók" fantazmagóriáját is továbbkölti, mielőtt meghoznák a halálos ítéletet. Vagy amikor az árvíz fináléjaként megjelennek a vízben a virágok, és a szép virágnevek feldíszítik a pusztulást: az is festékmázolás. Poézis, fantázia, mítosz - helyzetek, jelenetek, konfliktusok álfeloldásaként.) Ha pedig kifullad az éber álom vagy a legenda, akkor meg kapunk egy csöpp magyar realitást. Darvasi olyan jól ír, hogy mindig megtalálja a könnyebbik megoldást. A jellemrajz hiánya Szép Imre virágszakértő esetében annál zavaróbb, mivel a regény fő motívumcsokra, a virágozás tőle ered, ám erről a férfiről, aki osztrák börtönben is ült, mégsem kapni se meggyőző, se valamelyest kompakt képet. Nem tudni, miről szólt az ominózus "Virágzabálók" című előadása és mit akart vele. Miért hívta meg maga mellé előadónak Gilagóg cigányvajdát a kaszinóba. Senkiről sem tudni, mit miért csinál vagy nem csinál - a gyenge action gratuite, melynek se szeri, se száma (és így lényegét veszti) jó alibi. Azt sem tudni, mi vezeti el végül az épp elég rossz házasságban élő emberpárt a közös, virágos öngyilkossághoz. A virág a fontos! A stílusfigurák megvannak, a figurák azonban szétesnek. Nem lélektani regény ez, nem is kérem számon rajta, csak jelzem, hogy a szereplőknek nincsenek ilyen típusú külső és belső konfliktusaik. Egyébként erkölcsiek sem, a legjobban megrajzolt alakot, a zabolátlan Szép Pétert kivéve. Csupán történik velük az élet, súlytalanul és túl ártatlanul lebegnek a regényvilágban.

Tudatukat se látni, ez nem tudatfolyamregény, nem is eszmeregény, nincsenek monológok, dialógok, viták, nincsenek (ön)tudatok. Meseregény ez. Egymásba indázó, töredékes és egyúttal se vége, se hossza fabulák vannak, melyek valami burjánt eredményeznek, a mesélőkedv habzó áradását és egzaltációját, a szerző szép önreflexiója szerint apró mintás "keleti rongyszőnyeget". A regény cigány szála mítoszokat, legendákat, folklórt is belevisz a történelmes és polgári-szerelmes mesékbe. Márquezt emlegetik többen is ezzel kapcsolatban, akinél azonban a mítosz csodálatosan megéled, míg itt csuda érdekes, újabb írói virtuozitásokra alkalmat adó díszítő elem marad. A cigányság itt egzotikum, csodabogarak színes sátortábora - ez az idegenszerűséget hangsúlyozó megközelítés bizonyára nem segít bennünket abban, hogy másképp gondolkodjunk erről a velünk élő népről.

Ennél is pogányabb, animisztikus mítoszréteget képvisel Mama Gyökér, Féreg úr és a fűmuzsikus. Koszta Néróról, a fűmuzsikusról százszor is el van mondva, hogy Koszovó Poljéról jött. Jó, Darvasi Lászlónak nem jut eszébe, hogy Koszovó Polje mítosza milyen szerepet játszott és játszik a Balkánon. (Az bizony nem fűmuzsika. Hanem "emberfejekkel labdázott az égre".) De bármily poetizált formában emleget Darvasi László bármily régi, konkrét és képzelt történelmi eseményeket, szerintem korszerűbb, huszadik század utáni, a holokauszt, a Gulag és a balkáni háborúk utáni, az iszonyatot nem csupán szép nevein, Szép családban előhozó történelemképpel kellene rendelkeznie. Mert amit így művel, az eufemizálás, nagyfokú, talán az ínyenc olvasókra is átragadó logorrhoeás írói önélvezettel végzett elbeszélés történelmünk, világunk és háborúink mellett, a fikció pedig mentsvár, ahol felmentést kapunk a felelősség gondja és a gondolkodás terhe alól.

De hát a Virágzabálóknak csupán felhasznált tárgya a tizenkilencedik századi magyar történelem. Ez a mű igazából Darvasi László töltőtolláról szól. Arról, hogy Darvasi mester ír és ír, szépen lebegő mondatokat és fejezetkölteményeket hoz létre édes anyanyelvén. Ezt az önteltséget és írásmámort nem ellensúlyozza írói alázat. A gazdag ornamentika az írói ethosz hiányosságát palástolja.

Magvető, 2009, 673 oldal, 3990 Ft

Neked ajánljuk