Könyv - Vidám történelem - Balázs Attila: Kinek Észak, kinek Dél

  • Radics Viktória
  • 2009. február 12.

Zene

Balázs Attila a legjobb tollú írók közé tartozik; cifrázásban verhetetlen. Ez a "szövegduzzasztás" (ahogy ő maga mondja), a mondatok álbarokkos habverése, a mellékmondatfüzérek szalagos-tekervényes lebegtetése, a jelzőhalmozás nem pusztán stilisztikai külsőség és nem csak retorikai játék, hanem virtus, ami megmozgatja, megemeli, a csúnya földtől eloldozza a tényeket és az eseményeket; a gravitáció ellen hat, a súlyosság ellenében. A hosszú mondatláncokkal is elbíró könnyedség szellemi eredetű, és arra hivatott, hogy az írásban munkáló kedély felülmúlja, felülírja azt a nehézkedési erőt, mely elöregedett világunkat és életünket a porba-sárba húzza. Balázs Attila szellemessége szellemiség, kedves humora és pikáns iróniája pedig egyfajta lelki diadal a primitivizmus és vulgarizmus fölött. Radics Viktória

Balázs Attila a legjobb tollú írók közé tartozik; cifrázásban verhetetlen. Ez a "szövegduzzasztás" (ahogy ő maga mondja), a mondatok álbarokkos habverése, a mellékmondatfüzérek szalagos-tekervényes lebegtetése, a jelzőhalmozás nem pusztán stilisztikai külsőség és nem csak retorikai játék, hanem virtus, ami megmozgatja, megemeli, a csúnya földtől eloldozza a tényeket és az eseményeket; a gravitáció ellen hat, a súlyosság ellenében. A hosszú mondatláncokkal is elbíró könnyedség szellemi eredetű, és arra hivatott, hogy az írásban munkáló kedély felülmúlja, felülírja azt a nehézkedési erőt, mely elöregedett világunkat és életünket a porba-sárba húzza. Balázs Attila szellemessége szellemiség, kedves humora és pikáns iróniája pedig egyfajta lelki diadal a primitivizmus és vulgarizmus fölött. A Balázs Attilá-s kedély összetéveszthetetlen: prózája mosolyogni tud, még ha fanyarul is. Eredeti szemléletet közvetít - ami máris irodalmi érték -, olyan kvalitást, melyre az új regény a maga félezer oldalával komoly bizonyság.

Balázs Attila, aki Újvidékről jött Budapestre '91-ben, mindig is új prózaformákkal, merész elbeszélői eljárásokkal kísérletezett. Szellemi alkatából és ironikus hajlamából, meg a "szófogadatlan" játékosságából kifolyólag hagyományos novella vagy regény nála nem terem. Az új mű azonban már nem kísérlet, nem nekirugaszkodás, hanem valódi summa, melyben a kicsit mindig másmilyen, deviáns narratív eljárások és "tökéletlen" prózaformációk többé-kevésbé harmonikus egésszé érnek össze. A Kinek Észak, kinek Dél nem történelmi, hanem, mint a szerző írja, "történelmes regény", "tényes-mesés krónika" vagy "regényes történelemkönyv". Távol áll a Spiró-féle történelmi regénytől, csak foltokban ábrázol/szemléltet, egyébként ide-oda ugrál, fölmondja és ugyanakkor átírja a történelmet, magyaráz, olykor elmélkedik, összefoglal, viccel, anekdotázik, bizarr részleteket kiszínez, töpreng, tárgyától el-elhajlik és visszaköt, a fantáziamunkát pedig nem próbálja valószerűsíteni. A kitalációkat ("színes körítményeket") meghagyja képregényszerűnek vagy mesésnek, harsánynak vagy hiányosnak, nem kelti a realizmus látszatát. Aki nem hiszi, járjon utána... Az írói és a történészi munkát, a posztmodern filozófusok véleményével egybehangzóan, egyébként is rokonnak látja: "Aztán meg milyen viszonyban áll amúgy a szépíró a történésszel? Közelebbiben, mint gondolnánk. Egyikük sem lehet teljesen normális, amikor ilyen elképesztő mennyiségű fantommal kell megküzdenie. / (Egy emberen belül ez két bolondot ad ki. Kettőből négyet stb.)"

A sok különböző fajtájú és minőségű, szakadozott anyag (leírás, ábrázolás, mese, történet, reflexió, tréfa, anekdota, történelmi és irodalomtörténeti kiselőadás, információ és a többi) nem esik szét, hanem nagyon is összekomponált-boronált, látható és láthatatlan szálakkal összeszőtt, a váza pedig erős: a Délvidék, vagyis a Vajdaság, közelebbről Pétervárad és Újvidék története az ősidőktől napjainkig. (Ha valaki nem tudná, Pétervárad ma is álló várnegyed Újvidékkel szemközt a Duna jobb partján; a régóta "nyugdíjba vonult" vár a 18. században, idézem a szerzőt "tizenhat kilométer hosszú kazamata hálózatával a kor egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb ilyen jellegű katonai létesítményének számított egész Európában".) A történelem ennek a regénynek a gerincoszlopa, és a tudós író különböző forrásokból (nem utolsósorban az internetről) rengeteg anyagot összeszed és rendszerez, nem a kisujjából szopja ki, hanem e forrásokra sűrűn hivatkozva előadja a régió egész történetét. Amit ebből a könyvből a szó szoros értelmében meg lehet tanulni.

Amit a szerző krónikás alakmása serényen összehord és összerak, azt a szépíró alakmása szétmeséli, bemeséli, kimeséli, ugyanakkor gondolataival összeköti, értelmezi is. A szépíróalakmás nagy (olykor gyermeki) fantáziával rendelkezik, ennél is nagyobb azonban a nyelvi fantáziája, a spontán nyelvi asszociációs készsége, ami nemcsak neki, hanem az olvasónak is élvezetforrás. Ez tehát a másik forrás, mely bőségesen buzog. Átírja, kifesti a történelmet, és a nyelv erejével fellazítja, felpuhítja azt - ezáltal könnyít az életünkön. Az író színes, flikkflakkos, gazdag irodalmi nyelve és a népi emlékezetből vett mesék, legendák, babonák, dalok, mondások, történetek - ez az, ami a lélekből fakad, meg az érzékeny szellemből is, és ami ugyancsak erő, mely, ha nem is Toldi Miklósként, de állja a sarat a tényekkel szemben.

A tények többnyire háborúk, csapások, népek közti marakodások, vereségek/győzelmek, hurcolkodások, halottak. A történelem, akárhogy nézzük - és Balázs Attila sok szemszögből, számos nézőpontból és több nekifutással vizsgálja -, "forgalmas hóhérdomb, ahol a halál szele beretvál". A történelem itt "kisebb-nagyobb háborúk és békék" durrogó sorozata, hol a béke gyakorta "a gyűlölet békéje", "a bosszú és a rossz vér békéje", melyben lankadatlanul vágtat a "tajtékzó csataló", azaz "a nacionalizmus táltosa". Noha a szerző csak nagy ritkán bocsátkozik metafizikai spekulációkba, egy röpke pillanatra, valahol a legutóbbi balkáni háború mélyén még a Sátán is fölbukkan: "maga a mindenkit túlröhögő, majd fuldokolva krahácsoló, mindenki pofájába véres nyákot lövellő Sátán".

Míg az első két rész a hajdanvolt időkkel, a harmadik rész az utóbbi évtizedekkel foglalkozik, és magát régimódinak kiadó (ám nagyon is posztmodern) krónikásunk itt átvedlik "alkalmi riporterré, kitartó tudósítóvá, disszidens íróvá és dezertőr katonává", az elbeszélés személyesebbé válik, és barokkossága, híven az éktelen korhoz, megkopik. Ebben a fejezetben végigkísérhetjük a Vajdaság soron következő vesztét és Szerbia "kis Trianonját". A szerző alkalmat ad arra is, hogy elgondolkozzunk Jugoszlávia összeomlásán. Sírásra nem ad alkalmat. Bölcsességet sem nélkülöző iróniája, öniróniája és derűje, amihez épp nyelvi tehetsége segíti hozzá, szétmorzsolja az esetleges könnycseppeket. Nem véletlenül jutott eszembe Nietzsche Vidám tudománya. Ami ott az előszóban áll, tökéletesen illik erre a színpompás történelmes regényre is: "Mintha az olvadás szelének nyelvén lenne írva: pajkos nyugtalanság, ellentmondás, áprilisi idő van benne, úgyhogy folyton úgy a tél közellétére figyelmeztet, mint a télen való győzelemre is..."

Nem kis dolog "az olvadás szelének nyelvén" beszélni, mikor a történelem újra meg újra bekeményít. Nemcsak nyelvi tehetség, rugalmasság, emberpróbáló tűrőképesség és mély (nem pedig szófia) tolerancia, hanem teremtő képzelet is kell hozzá, fantáziamunka a gyászmunka mellett.

Palatinus Kiadó, 2008, 562 oldal, 2900 Ft

Neked ajánljuk