Leküzdhetetlenül unalmas. Ennek semmi köze sincs ahhoz a metaunalomhoz, amelyről Pilinszky elmélkedett, vagy amit Heidegger egzisztencanalizált, vagy a nehéz szövegek agytágító unalmához. Menasse regénye könnyű. Olvasmányos: van benne párbeszéd, leírás, ábrázolás, zsánerkép, tabló, van cselekménye, jól azonosítható és követhető főszereplői és szereplőgárdája, van beosztása, kompozíciója nem egyhangú, elég jó ritmusa van. Műfajilag a történelmi regény, a családregény, az önéletrajzi regény, a lélektani és a társadalmi regény jól kimért keveréke, arányosnak lenne mondható, ha nem lenne rém hosszú, 665 oldal. Témája sem akármi: a 17. századi portugál inkvizíció zsidóellenes szála, plusz a zsidó származással, az identitással meg világnézeti kérdésekkel való bajlódás a 20. század második felében.
A regény a cselekményessége stb. ellenére azért ennyire unalmas, mert a nyelvben nem történik az égvilágon semmi. A magyar fordítás (Lendvay Katalin munkája) zökkenőmentes, nem itt a hiba. Ám a regény nyelvezete olyan, mint a megállíthatatlanul szemerkélő eső; fakó, egyhangú, stilisztikailag és retorikailag jelentéktelen, sehol sem színesedik ki, szemantikailag sehol nem horpad, lyukad, domborodik, nincs lendülete, nem nehezül el, és nem száll föl, hanem csak csörgedezik 665 hosszú oldalon át. Sehol semmi innováció, eredeti hangütés, megjegyzendő szókép, sehol egy belevaló, erős mondat. Az írónak
mintha szeme sem
rezdülne, keze meg nem reszketne; aki ezt a regényt elbeszéli, annak mintha nem lennének élményei. Még csak nyelviek sem.
Ami azt illeti, profi. Robert Menasse, aki 1954-ben született, 1987-től máig vagy harminc díjat és ösztöndíjat kapott, igazán sikeres író, akit fordítanak, jutalmaznak, honorálnak, akiről beszélnek, akit elismernek és a jelenkori osztrák irodalom prominens személyiségének tartják. Fő témái a zsidó sors, az osztrák múlt, a bécsi társadalmi és politikai élet és a posztmodern "elszellemtelenedés". A híres "Vergangenheistbewältigung" meg a "Denazifikazion", a latens vagy kevésbé latens antiszemitizmus, a zsidó öngyűlölet meg az identitáskérdések, a baloldaliság és a "Konsumgesellschaft". És, olvasom, váltig foglalkoztatja az Egész szétesése, a banalizálódás, a neves osztrák esszéista, Gauss azt írja róla, hogy alapvető írói szándéka "az epikai nagyformák újraélesztése és a reménytelenül széthullott világ összefüggésének helyrebillentése a regény totalitásában".
A Kiűzetés a pokolból valóban arra törekszik, hogy történelmi, társadalmi, lélektani és egyéb összefüggéseket hozzon létre, hogy egybefogja ezt a "reménytelenül széthullott világot" egy nagy kompozícióba. Menasse mesterségbeli tudását nem érheti kifogás: a kompozíció meglett, csak épp a világ hullott ki belőle. Ami maradt, az egy regény, mely tele van töltve rendes mondatokkal, rendes frázisokkal és rendes gondolatokkal, olyan megfigyelésekkel, melyek semmi újat nem mondanak, olyan adatokkal, melyeket ismerünk, olyan tárgyakkal, melyeket már száz regényíró százszor megírt. Kevés kivétel van ez alól, és azok sincsenek kibontva.
Ismerjük az ibériai inkvizíciót, tudjuk, hogy üldözték, megalázták és gyilkolták az újkeresztényeket, akik kényszerből vagy nem kényszerből keresztelkedtek meg, a marranókat. Az inkvizíció rájuk bizonyította, hogy továbbra is a zsidó hitet követik, úgy, ahogy a boszorkányokra is rábizonyította, hogy boszorkányok. A Kiűzetés történelmi regényszála tablókat, zsánerképeket, kamara- és tömegjeleneteket, dialógusokat alkalmaz, ahogy mondani szokták, "megeleveníti a történelem rémtetteit", a 17. század eleji portugáliai zsidóüldözést. Csakhogy nem eleveníti meg, mert hiába a jó technika, ha a nyelv élettelen, ha a nyelvben nem történnek meg a rémtettek, ha a nyelv nem izzik át és nem szörnyed el, de nem is objektív, nem is szubjektív, hanem csak hervadt eszköz. Korrekt. Vagyis észrevétlen. És így nem mutathat rá semmire.
Aztán ez a leásás a családtörténeti "gyökerekig". Sorsértelmezés ezekkel a "gyökerekkel", a történelemmel. Robert Menasse bécsi író megtalálja Samuel Manasseh 17. századi íróban és értelmiségiben, rabbiban és diplomatában az ősét, leírja/kitalálja az ősének a nehéz életét, és ezt az összefüggést világmagyarázati elvvé lépteti elő, mivel ez a tengely szervezi regénnyé a két prózát. Viszont a "gyökérkereső" gondolkodás, ami itt "a reménytelenül széthullott világ összefüggésének helyrebillentése a regény totalitásában", nemhogy nem eredeti, hanem rég lestrapált, és véleményem szerint csak kvázi billenti helyre ezeket a bizonyos széthullott összefüggéseket. Erről árulkodik a nyelv szenzációmentessége, vagyis: szenzuális, szexuális és erotikus, esztétikai érzéketlensége is. Menasse ezzel az "ősök" kérdéssel nem tud játszani, mint azt Esterházy tette, aki alaposan széttúrta a "gyökereket", és végleg kikészítette a "gyökereket" firtató családregény-írói észjárást is.
Menasse amúgy sem tud játszani, vagyis nem tudja kimozgatni a megvetemedett jelentéseket. A regény másik fő cselekményszálának a hőse mai bécsi középkorú értelmiségi, történész, aki félig-meddig zsidó származású, vagy egészen az, de a szüleitől és a nagyszüleitől már nem kapott világos instrukciókat arra nézvést, hogy mit is kezdjen ezzel a bizonytalan tényállással. Mi több, zavaros, ellentmondásos mintákat kapott csak, elhallgatást, elmismásolást, a radikális asszimiláció tendenciáját. Baloldali fiatal lesz belőle, 68-as szellemű, világjobbító szándékú, szenvedélyes trockista, aki részt vesz a diákmegmozdulásokban, mígnem a feministák részéről súlyos igazságtalanság, dogmatikus elvtársai részéről kiátkozás éri, és kiábrándul a mozgalomból. Ahogy tehát a zsidó őseit kirekesztették, kiátkozták a keresztények (és az ortodox zsidók is), úgy rekesztik ki és ítélik el a bécsi fiatal balos értelmiségit a keményvonalas marxista és feminista kollégák és kolleginák. "A világ tehát ilyen: gyűlölködő, acsargó, és soha nem huny ki benne az erőszak parazsa", áll egy helyütt a regényben. Csakhogy ezek a szemantikai elemek, mint zsidóság, baloldaliság, kirekesztés, asszimiláció, forradalom stb., egy regényben olyanok, mint egy romos ház használt téglái; magyarán szólva: olcsók.
Az ideológiai "összefüggés", mely szintén "a regény totalitását" volt hivatva megteremteni, noha vérben tocsog, igencsak vértelen, és a nyelv erőtlen ahhoz, hogy új tartalmakkal dúsítsa, hogy parázs érzelmeket vagy pezsdítő gondolatocskákat vigyen bele. Két példát idézek arra nézvést, hogy ezeknek a regényszervező összefüggéseknek a kezelése mennyire sztereotip, egyet a múltbéli, egyet a jelenbéli síkból. A Lisszabonból Amszterdamba, "a szabadság földjére" menekült portugál zsidóság körében kitört öngyilkossági hullámot így értelmezi az elbeszélő: "Akik nem tudták feldolgozni, amit elszenvedtek; akik évekkel azután, hogy kiszabadultak, nem bírtak tovább együtt élni az emlékeikkel; akik meghasonlottak az identitásváltásban; akik szerettek volna megmaradni kereszténynek, és zsidóvá minősítve már nem tudtak beletanulni ősapáik zsidóságába..." Ezek ugyanolyan köztudomású dolgok és szájba rágott ideologémák, mint
a bécsi fiúról
szóló magyarázat: "Sohasem tudta, hogyan kezelje zsidó származását, vagy hogy mit jelentsen ez neki, különösen, hogy olyan apa révén jutott hozzá, aki erőltetett hasonulásával mindig ügyesen leplezte, hogy zsidó, ugyanakkor azonban a 'mocskos zsidó' ügy kapcsán lekent neki egy pofont: Hogy el ne felejtsed a származásodat! Hogyan felejthetett volna el valamit, amit nem tudott, és hogyan tudhatott volna róla, ha senki nem magyarázott el neki semmit, nem avatta be a tudnivalókba." Lerágott csont.
Ezzel nem a szóban forgó problémákat szeretném bagatellizálni, hanem arra szeretnék rámutatni, hogy ez így nem erőteljes művészi, szépírói ábrázolás és problémafeldolgozás, hanem köztudomású értelmiségi gondolatoknak, hogy ne mondjam: közhelyeknek a felmondása és ügyetlennek nem mondható regényesítése.
A szerző is sejthette, hogy a két történet, bárhogy hangsúlyozza párhuzamosságaikat és történelmi összefüggéseiket, regényanyagnak sovány és lapos, hát belefűzött még egy "mélylélektani" szálat mindkettőbe, mely arról szól, hogy a kisgyerekeket mennyi sérelem éri, hogy mennyit szenvednek apjuktól-anyjuktól-tanítójuktól (Bécsben még a nagyszülőktől is ráadásul), milyen sok a szégyen, a megaláztatás, a titkolt fájdalom egy gyermek életében. Itt bejönnek az internátusregények ismert toposzai is, a hálótermi szexuális és szadomazo sztorik, csakhogy nyelvileg ismét csak feltűnés nélkül, simulékonyan, újabb és bátrabb meglátások, a szokásosnál merészebb ábrázolás nélkül. (A mi Nádasunk e téren messzemenően jobb.)
Még talán a kasztrációs komplexus ábrázolása a legérdekesebb, úgy a múltbéli, mint a mai férfi esetében. A múltbéli fiúnak a balul sikerült körülmetélés következtében megsérült a pénisze. Aztán maszturbálás közben megpillantja "a széthasított makkot, ezt az elcsúfított péniszt, amely annyira fájt, feszült és sajgott, amikor a hegyétől lefelé dörzsölte, és ezáltal szétnyílt a vége, mint egy békaszáj. Kéjérzettel kezdődött, de hirtelen fájdalomba csapott át, és a fájdalom a hasán, a mellén, a nyakán át kúszott a fejéig, mintha a szétnyíló pénisztől kezdve az egész testén át húzódna a hasadás, fel egészen a feje tetejéig." Ez talán a legjobb pont a könyvben. Ennek felelne meg a bécsi fiú és férfi kínos szerelmi tehetetlenkedése, a szó szoros értelmében is elbaszott kapcsolatainak a megpedzése, de sajnos az író pont e tárgyat tekintve szűkszavú, elnagyolt és szemérmes; felibe hagyja, eloldalog.
Menasse szembenéz a dogmatikus ész okozta katasztrófákkal, a gyűlöletből fakadó öngyűlölet morbiditásával, a szabadgondolkodástól való irtózással, az identitásbetegségekkel, az ideológiai nekibuzdulások ferdeségével és kompenzatorikus jellegével, az emlékezés-feledés törékeny dialektikájával - talán ezek lennének a legérdekesebb témái -, csakhogy enerváltan ábrázolja őket. Szembenéz az antiszemitizmussal és a kontra-antiszemitizmus merevségével is, de nem mond róluk újat. Sem a zsidó, sem a náci múltról, sem a múltfeldolgozásról. Ügyesen összekapcsolja a történelmi regény, a családregény és a nevelődési regény műfajait, de nem mozdít ki a régi kerékvágásból. Lélektanilag megáll ott, ahol kezdene izgalmas lenni a dolog, például a rabbiős intellektuális kudarcainál vagy a formaalkotó cselekményszál, a bécsi történész és a barátnője kibontakozni sehogy sem akaródzó kapcsolatának ábrázolásánál. Teszi ezt az írói nem cselekvést közel hétszáz oldalon át. "A családtörténetem maga a pokol", mondja a bécsi főhős. Az ő szájából elmegy, de a szerző talán frissebb metaforákat is találhatott volna, és elevenebb gondolatokat is közvetíthetett volna, ha nem elégszik meg a címbélihez hasonló kicsiny szemantikai pukkanásokkal, és nem forszírozza annyira azt a bizonyos "totalitást".
Ulpius-ház Könyvkiadó, 2008, 665 oldal, 3999 Ft
