Piotr Rawicz nevével először 1993-ban találkoztam, amikor az Ex Symposion felkérésére lefordítottam Danilo Kis Jurij Golec című "élethű" posztumusz novelláját, melynek post scriptumában Kis elárulja, hogy "szerencsétlen barátja" rejtezik az álnév mögött, aki egyetlen regényt írt, Az ég vérét. Csakhamar találkoztam azzal az előszóval is, melyet Rawicz írt az ő szerencsétlen barátja Fövenyóra című regényének francia kiadása elé. Azt még nem tudtam akkor, hogy ami összeköti a két Párizsba került "mifajtánk" írót, az a holokauszt örökségével való életre szóló, de mindkettejüknél egészen sajátos és "törvényellenes", az összes irodalmi szabályt, az irónia érvényét is áthágó szellemi küzdelem.
A harmadik találkozásom Rawiczcsal a belgrádi Jovica Acin révén esett meg, aki Hamujóslás című remek "lágerológiai" esszékönyvében (mely a legkülönfélébb lágerek túlélőinek és a száműzetésbe kényszerült európai íróknak az "összes művei" alapján bolygatja föl ennek a sajátos irodalomnak a tartalmi és formai jellegzetességeit) idézett egy részletet a regényből. Ezt (zsidó rabok "dolgoznak" a zsidó temetőben): "Régi sírköveket tördeltek. A süket és vak kalapácsütések alatt szerteszét szóródtak a félezer éves szent jelek, a feliratok, melyeket egy-egy szent vagy filozófus dicsőségére véstek kőbe. Egy álef balra, egy kődarabba faragott hé jobbra hullott a földre. Egy gimel a porral egyesült, őt egy nun követte... Több sin, a csodálatos isteni segítséget jelképező betű jutott arra a sorsra, hogy a kalapácsok szétzúzták, majd a haldokló munkások megtaposták."
Ezt a részletet lám, közel húsz év múltán sem feledtem el, sőt szinte a saját emlékképemmé változott, lévén, hogy a Kozma utcai zsidó temetőben sokszor láttam ezeket a betűket sírköveken és törmelékeken, a temetőerdőben. Lám, megértem a regény magyar megjelenését is, amire ötven évet kellett várni! Rawicz Az ég vérét 56-57-ben írta francia nyelven, és 61-ben jelent meg a Gallimard-nál, azonnal nagy feltűnést keltve világszerte. Vártam eleget, de ilyen kivételesen nagyszerű műre nem számítottam. Úgy a harmincadik oldalig kissé idegenkedve olvastam a szöveget, ám egyszer csak érteni kezdtem ezt a bizarr stílust, ezt a hiperintelligens nyelvet, melynek minden mondata - többnyire ironikusan is - többszörösen reflektált. Hogy is ne lenne az, hiszen nemcsak a Szentírás betűi repültek szét; Rawicz a hangokkal és szavakkal is ezt élte meg: "A szavak, az emberi nyelv szavai egymás után mind megfakulnak, elveszítik a jelentéshordozó erejüket. Aztán elhullanak, mint elhalt pikkelyek. Minden jelentés köddé válik. De ez a szavak 'normális állapota'. Az ember elnémul. Ha ez a kaland egy íróval esik meg, az író többé nem író. De ez az ő 'normális állapota'. Csikorgás, és megint csikorgás."
Az ég vére: az író súlyos és bizony csikorgó, fogcsikorgató küzdelme a saját életanyagával és a nyelvvel, hogy képessé tegye az emberpróbáló ambivalenciák és szellemi feszültségek játszi kifejezésére. Olyan pontosan, hogy mindig érezzük az élet-halál közti hajszálat. Szinte játékos módon, mert hát ahhoz az "Anya-Sárhoz" képest, ami az életben adódott, a nyelv: játék. Rawicznak nem az volt a szándéka, hogy dokumentummal szolgáljon a súlyos sárról, a holokausztról, hanem az, hogy végre megírja antropológiai és ontológiai és metafizikai felfedezéseit, melyekre a pogromok és az üldöztetése során jutott, és amelyek túlélőként is váltig foglalkoztatták. A háborút ő nem tekintette rendkívüli állapotnak, egy régi interjúban ki is mondta, hogy a háborúban nincs semmi különösen szörnyű, a békebeli hétköznapokban legalább ugyanannyi borzalom bujkál. A háború "alkalom a dolgok mélyére látni" - írja Az ég vérében. "A népünket elemésztő tűz és rothadás fizikai közelsége folytán még közvetlenebbül együtt lélegzünk az univerzummal." Furcsa perspektíva? Azé, akit végtelenül összetörtek.
Rawicz létszemlélete felforgató jellegű, egy felfordult világban látta meg az igazság színét, s az inverziókban a végletekig elmegy, egészen addig, hogy "ez a háború számomra Isten létének a bizonyítéka", mint ama régi interjúban mondja, és a regényben is ezt fejezi ki képekkel, látomásokkal, versekkel és hasonlatokkal, leggyakrabban szentségtörő módon. "Fölvágták a Világegyetem hasát, a Lét hasát" - színre került az, ami a békében (szerencsés esetben) kevésbé látható és kevésbé tapintható, a rettenetes emberi nyomorúság, melyben áldozat és hóhér, agreszszor és ellenfél (a leosztás véletlenszerű) osztoznak, valamint kiborul a létezés megváltatlanságának, szerencsétlenségének a (szaros) legmélye. Rawicz ebben a költői (közemberileg lehetetlen) megismerés esélyét látja, és mintha ez lenne regényének a tétje: tekintet nélkül történelemre, politikára, a megszokott gondolkodásmódokra, leginkább pedig a nagybecsű humanizmusra, kifacsarni a saját, alaposan átgondolt élettapasztalatából azt, ami már-már isteni ismeret.
Ez pedig csak minden bejáródott irodalmi eljárás (ezeken sokat élcelődik a regényben is) és a bevált formák negligálásával, széttörésével és egy - egyetlen - teljesen sajátságos és vakmerő írói gesztussal lehetséges. Nem csoda, hogy Rawicz egykönyvű író maradt: műve maga a szingularitás, és olyan szenvedélyes, hogy merem mondani: ez ő maga, Piotr Rawicz, a pokolra szállt ukrajnai zsidó. Élt 62 évet, önkezével vetett végett életének (vadászpuskával lőtte agyon magát), miután túlélte a pogromokat és Auschwitzot, szarrá alázták (a szar is visszatérő motívum a regényében), és költő maradt. Azaz segítség nélkül gondolkodó ember, a "Nemlét istenségének" égisze alatt.
"A farok és a hasonlatok művészete", "Az utazás", "A farok és a sakkozás a hasonlatokkal" - ez a könyv három fejezetének a címe, s talán már ebből is látszik, hogy micsoda irónia és szarkazmus, sőt szellemes cinizmus, micsoda fekete humor, keresztbe-kasul irónia kellett ehhez a szellemi túléléshez. És micsoda bátorság a rettegésben, merthogy a saját körülmetélt farkáról van szó: a kiszolgáltatottság és a megszégyenítettség lágyékig hatol, a legsérülékenyebb-sérthetetlenig, a legegyénibb-univerzálisig, ami egyúttal a szövetség meggyalázott, vérig alázott jele és árulója. Rámutat: "Ez volt hát az eszköze, a szerencsétlen eszköze minden múltbéli metafizikának? Mindannak, amit hajdan annyira személyesnek vélt, annyira egyedülállónak, és ami ma semmivel sem inkább a sajátja, mint amennyire egy eltaposott svábbogár belei 'egyéniek'egy másik eltaposott svábbogár beleihez képest?" - így kérdez a regénybeli Borisz, amikor megvizsgálják - pallos alatt - a farkát.
Merthogy Rawicz nem őszinte, ilyen körülmények között hogy is lehetne az - egy Borisz nevű alteregóval játszatja le a történeteit és a lázálmait, akinek meg a hajszál híján leleplezett (Danilo Kis által anyakönyvezett) Jurij Golec, az ukrán paraszt az alteregója, a "papírfala", azaz az álneve. Rawicz, a több nyelven beszélő, a Tórához és az Upanisádokhoz egyaránt értő nagypolgári zsidó nem lehet őszinte, nem lehet dokumentarisztikus és tanúskodó a zsigerekig hatoló rettegés és megaláztatás, valamint a zsigeri vakmerőség koordinátái által kiforgatott, a teljes őrületet realizáló világban, melyben "a dimenziók és kategóriák csatát vívnak bennünk és odakint". Az őszinteség itt az igazi (nem az írói) téboly lenne. A regény valóságvonatkozása mindazonáltal óriási. Az idő: 1941-42, a tér: Kelet-Galícia Ukrajnától Litvániáig, a háború: a második, amikor az ukrajnai zsidókat csakúgy irtották a németek és az ukrán nacionalisták, mint a szovjetek, mint az éhínség, mint a patkányok - a svábbogarak mellett kulcsmotívum a könyvben. Az írói szándék viszont szembeszáll az imígy megsűrűsödött, ne mondjam, vérré alvadt téridővel: "Testvéreim a Semmiben, harcoljatok, zúzzátok szét a Valóságot, ezt a mérhetetlenül megalázó kollektív hipnózist!"
Danilo Kis novellájában is erős hangsúlyt kap, hogy Jurij Golec alias Piotr Rawicz hívő ember volt, minden blaszfemikussága és az öngyilkossága ellenére is, vagy talán épp azáltal. Hiszen minden kifordult az életében, és nem csak az övében. Háború mint belépés a Kertbe, Isten mint gyűlöletes reszketés a testben (mint aki "saját hányadékában hever a cementen"), szeretet mint gyilkolás, lét mint ellenség, az ég és az idő mint test, a szar mint szeretetre méltó, "türelmes, alázatos" anyag... Félreértés ne essék, Rawicz semmi jót nem mond a háborúról, semmit nem ünnepel benne, és csak a borzalmai miatt tartja nagyra, mint aminek a lángjai a sötétbe világítanak. Miként Kis pontosan fogalmaz, "félúton a valóság és a platóni ideák világa közt".
"A haláltól való félelem és az életundor között soha nem nyílik semmiféle 'Harmadik Tér'" - áll egy helyütt a szövegben. Dehogynem. Ez az a tér, amit a nyelv, a játék a formákkal, a kifigurázott "hasonlatok" bontanak és tágítanak ki, s amely mérhetetlenül gazdag. "Aközött, ami van, és ami nincs, csupán egy apró részlet a különbség: az egész Lét" - ez az a vibráló differencia, amely Piotr Rawicz regényét (s őt magát) hasonlíthatatlanná és egyszerivé teszi, egy ilyen kíméletlen szorításban.
Fordította: Klimó Ágnes. Gondolat, 2010, 221 oldal, 2500 Ft
