Kirekedt, bent rekedt, berekesztetett, kirekesztették. Megrekedt. Ladik Katalin 1992-ben települt át Újvidékről Budapestre, és - sorstársaihoz hasonlóan -, elvesztette azt a szellemi közeget, amely élet/művészetének a levegőt jelentette. Jugoszláviában néhány évtizedig létezett olyan multikultúra, melynek keretei között lehetett kísérletezni, mást, újat akarni. Az egypártrendszerből sárkányfejeket növesztő nacionálszocializmus ezt a zabláját rázó szellemet megölte. A jugoszláviai író és művész emigránsok ma a világ minden táján ténferegnek. A vajdasági magyar értelmiségieknek, akik csak ide, a szomszédba költöztek, monokulturális közegbe kellett beilleszkedniük - sokunk számára ez lehetetlen. Hiába azonos az anyanyelvünk, a magyarországi kultúrának sajnos van bizonyos előíró jellege és zárkózott, barátságtalan, xenofób vonása, ami frusztrál, és elvágja a kreatív vénát.
Ladik Katalin pályája 1962-ben indult Újvidéken, ahol az avantgárdnak volt fóruma, recepciója, voltak művelői és kutatói, és volt szellemi izgalma is, ellenfeleivel pedig vidáman lehetett harcolni. Ladik Kati belevetette magát az experimentalizmusba, a hangköltészet, a performansz, a testművészet érdekelte, versei fonikus előadásával remekelt, multi és poli volt ő minden tekintetben, lázadó művészalkat, aki a testével, a hangjával, a szellemével játszva szétrepesztette a szimbolikus rendet. A nőiségét is játékba vitte, a női erotika az ő tollán, előadásában, hangján olyan fájdalmas-szabadon - mindazonáltal transzponáltan - szólalt meg, mint ebben a prűd és férfikultúrában, "a szatyros emberek országában" még soha.
Az évtizedek során Ladik Katalin sajátságos androgin magánmitológiát teremtett, metaforái, például a "kis piros buldózerek", a "parázna söprű", máig elevenek. Merített az archaikus mitológiákból, a népköltészetből, a mágiából; a különféle izmusok eljárásainak ihletésére pedig sajátos stílust alakított ki, melyben az abszurd, a groteszk és a szürreál a nonszenszig feszíti a húrt, vagy merészen szinkretikus spiritualizmusba hajlik át.
Az ő interdiszciplináris akcióművészetének itt, Magyarországon csupán a posztavantgárd szubkultúrában van helye, hisz itt az avantgárd mindig is zárvány volt, ellentétben a vajdasági magyar irodalommal, művészettel, mely befogadta az avantgárdot, a klasszikusat is, meg a neót is, és ez megtermékenyítette a szövegirodalmat (lásd Tolnai Ottó életművét). Ladik női művészetének, mely Újvidéken a hatvanas években irult-virult, Magyarországon szintúgy nincs otthona, hisz a nőirodalom itt még ma is gúny és élcelődés tárgya, a nőből beszélő Erószról pedig még a népmesék is többet tudnak, mint a mai magyar elit irodalom.
Ladik Katalin életműve és testművészete idegen test Budapesten. Most itt van ez a "regényes élettörténet", számos szöveg- és képdokumentummal, a végén bibliográfiával, diszkográfiával stb., meg lehet nézni, vesztett-e valamit a jelenkori magyar irodalom Ladik, egyáltalán az experimentalizmus kirekesztésével és az alkotói szabadság megregulázásával, a női írás elfojtásával, meg azzal, hogy az egykori Új Symposion és a párizsi Magyar Műhely szellemiségét nem fogadta be. Hány jobb sorsra érdemes művész öregedett meg itt úgy, hogy Ladik Katalin egyik alteregójával együtt elmondhatja: "Semmi. Semmi. Érti? Nincs semmi! Elsilányult az életem, eltompultam, elbutultam, hát nem érti, hogy nincs semmi?!... Semmi." Azonban a régi lázadó lány, aki felborogatta az esztétikai kánont, és bátran kiengedte a színpadon a mélységből jövő őshangokat, ellentmond: "Mégis: mielőtt végleg elmennék, szeretnék néhányszor, úgy istenigazából NEMET mondani!"
Ladik Katalin regényes élettörténete természetesen mind formáját, mind tartalmát tekintve szabálytalan. Három alteregója, a budapesti Szerkesztőnő meg az újvidéki Művésznő és Üvegezőnő kavarognak benne, és hajmeresztő szürreális kalandokon mennek keresztül. Ladik Katalin ezzel azt szeretné elmondani, ami minden lexikoncikkből, emlékezésből, portréból, életrajzból úgyis kimarad; azt, ahogy valójában megélte az életét - hát szürreálisnak élte meg, dadának élte meg, nonszensznek és abszurdnak, és spiritusszal próbált lelket lehelni belé. A mű realista kerete - vagyis az elején és a végén közölt naplók - még jobban kiemeli a stilizált, helyenként mellbevágón őszinte élettörténet benső igazságát. Ladik képtelen előírásosan elrendezett, elidegenített szövegművet letenni az asztalra, hisz élete tétje a kétdimenziós műalkotás szubverzív átformálása, hogy a személye és a teste legyen a mű hangszere. Eközben néma mélytudati sávokat, elhallgatott testi reáliákat és mágiát fedez fel, a női létnek oly fájdalmas, lefojtott archaikumát ereszti szélnek magából, ami hat arra, aki engedi. "Gyere velem a mitológiába, / ahol minden eddigi munkám kárbavész, / mert nem akarok műtárgy lenni."
Nyitott Könyvműhely, 2007, 223 oldal
