Sántha József

A könyv olvasásakor az a régi vicc juthat eszünkbe, miszerint a Brezsnyev-éra utolsó éveiben a villamoson utazó egy hatalmas gyászkeretet lát meg a szemben ülő újságjának címlapján, és reménykedő tekintettel néz a másikra, mire a válasz egy sajnálkozó „nem”. Nyilvánvaló, hogy 2017. július 10-én a regénybeli fikciós forradalom nem történt meg.

Az író új regényében korábbi műveinek helyszíneit járja be újra: időben kissé előbbre lépve azokat a történelmi léptékű változásokat mutatja be, amelyek a II. világháború után a kisebbségbe került magyarságot, szűkebben Kolozsvár és környékének lakóit sújtották, kiszakították őket hagyományos értékrendjükből és még drasztikusabb életmódváltásra kényszerítették.

A regény korábbi változatának végén ez a mondat állt: "Próbálja elképzelni a kezet, mely mindezt írja: ha látná, az olvasás talán komoly feladattá válna számára." Ha nem gondolunk erre a kézre, amely fenyeget, és józanul csak a mű lapjain megjelenő irodalmi szöveget értelmezzük, különösen pedig eltekintünk a hatalmas életmű magyarul is hozzáférhető, komor csúcsokat (Rilke, Kafka, Mallarmé) idegenséggel és halálközeliséggel megvilágító, filozófiai pompával teli fényözönétől (Az irodalmi tér, Kijárat Kiadó, 2005), akkor egy felületes pillantásra akár szerelmi történetnek is mondhatnánk Blanchot első, eredetileg 1948-ban megjelent regényét, ahol azonban a mesélő énje kialudt, sem értelmével, sem jelenlétének bizonyosságával nem világítja át a teret. Sántha József

"Mikor kilenc hónapja / elkezdtem írni ezt / a könyvet, erre koncentráltam. / Hogy adja meg magát nekem / korábban. / De nem." (Piero della Francesca: A születés) Beszédes sorok az olvasó számára. Jelenti azt is, hogy nehézségei támadtak a költőnek az anyag végső birtokbavételével. Nem is csoda, hiszen Sántha József

Hogy mi mindenről maradtunk le a múlt évszázad hetvenes éveinek végén, ha nem időztünk Páhokon, azt megtudhatjuk mostanság a szerző Zalai Passió (2000) című eposzából, amely roppant eseményekről tudósít. Az 1949-ben Zala megyétől elrabolt Balaton-felvidék (Heléna) visszaszerzése érdekében tett több évtizedes küzdelem és Kolon István ("Akillesz") szervező munkájának eredményeként a Kolon-hadak "Vazstól" Székelyföldig gyűjtött csapata révén, rettenetes harcban és hatalmas véráldozatokkal (meghal Kolon István és a költő, Kökörcsin), végül is Székely Attila égből jött seregének segítségével (deus ex machina) döntő vereséget mérnek a rabló veszprémiekre (Trója), és Kádár János (Zeusz?) visszaadja, ami még megmaradt harminc év után Helenkából (Keszthely és még sok apró falu). A vígeposz látványos és üdítően szórakoztató mulatság, akár kötelező irodalom is lehetne a megye iskoláiban, de hogy a veszprémiek se legyenek érdektelenek, arról a mű vaskos, ám friss, kicsit Petőfi A helység kalapácsára emlékeztető humora és hangvétele gondoskodik. Sántha József

"Bizonytalanná vált, hogy mit jelent a szeretet" - írja Borbély Szilárd Egy bűntény mellékszálai című elbeszélésében. A múlt évezred utolsó szentestéjének hajnalán brutális körülmények között meggyilkolták az író édesanyját, nyomorékká kínozták az édesapját. A bűncselekmény azóta is felderítetlen. Nem csoda, ha az író immár harmadik kötetében próbál ezzel a tragédiával megbirkózni, elhelyezni az emberi lét valamely tartományába, vallási, filozófiai, költői anyagok után kutat, hogy értelmezhetővé váljék a gyilkosság, a tragédia örök érvényűnek érzett botránya. Sántha József

Gyakran megfigyelhető legnagyobb költőinknél is (Illyés, Füst Milán), hogy prózájuk nyelvének zeneisége, lejtése, ritmusa eltér a hagyományos próza oldott, szabad áramlásától, időnként mintha sűrűsödne, csomósodna, hogy aztán furcsán meg-megakadva gyakran irányt váltson, s így a természetes olvasás könnyedsége ellen hasson. Annál is érdekesebb mindezt Báthori Csaba regényében megtapasztalni, mert kritikusként talán az egyik legszebb nyelvű mai magyar író, aki mindig nagy természetességgel, tömör lírai képekben bontja ki a művek legbonyolultabb összefüggéseit. A könyv stilizált világában egy kamasz fiú dolgozatait olvashatjuk. Egyrészt kissé idomtalanul erős ez a nyelv, másrészt költőiségében, egyéni szóhasználatában szeszélyesen hullámzó. Akárhol is üssük fel a könyvet, ilyen mondatsorokat olvashatunk: "Holci barátom meséli, kinn heverésztek a homokban a Balcsin, és az apja megtanította sakkozni. Egy nyár elég kigondolni, begombolni. Én csak úgy összehordom magam, hogy legyek. Mások vannak erőlködés nélkül. Én a hazáért dolgozom?" Sántha József

A nyolcvanas években megjelent, de az újabb kiadásokban későbbi novellákkal is bővülő, önéletrajzi írásokat tartalmazó kötet semmit nem fakult. Sőt mind elevenebben és mélyebbről fakadóan igazítja magát a mához, és titokban regénnyé óhajtana válni. Spiró a legtudatosabb elbeszélőink egyike, aki már huszonéves kora óta naprakész tervei szerint halad írói pályáján, ezért is meglepő, hogy nem jutott eszébe - ilyen anyag birtokában! -, hogy életrajzi jellegű nagyregénnyel gazdagítsa a mai magyar irodalom elenyésző remekműveinek számát. Mindig lemondó volt, szkeptikus, kissé személytelen, s főként nem gondolhatta, hogy a valóságos élet még szerény elvárásaihoz képest is egy zordabb arcát mutatja majd neki.

"Isten azáltal volt képes a teremtésre, hogy elrejtőzött. Másképp semmi sem volna, csupán ő maga" - írja Simone Weil. Ilyen örökös rejtőzésben él a költő is. Ha a saját problémái mozdítják, úgy látszik, mintha ő lenne, holott csak a színpadra küldött mása dolgozik a fénynyel telítődött térben. Ha azonban egészen idegen anyag mozdul benne, ez a vélt hasonlóság elenyészik. De ilyenkor is felelősséggel tartozik minden külső dologért, amit ő cipelt a színpadra.

Hangvétele, kifinomult, tiszta elbeszélői stílusa alapján akár huszadik századi író is lehetne Melville. Témái már árulkodóbbak; a különöshöz, a rejtélyeshez való vonzódása érezteti, hogy valójában a késő romantika, a nagyrealizmus korának gyermeke, aki nem akar vagy nem tud bizonyos, nagyon is evilági dolgok magyarázatával megbirkózni, hátrább lép, és csak bejelöli azokat a határokat, ahova az emberi elme e jelenségek megfejtésében elérhet.

"Ez a könyv a zsenge szerelemről szóló könyv lett volna. Ennek reméltem. És ez lett" - írja Tandori valahol a könyv vége felé, a kézírásos részben. Kommentár ez, egy újabb vetület és a regény körvonalainak finom átsatírozása. Most nem egymásra rajzolt felületekről beszélhetünk, hanem elkülönült, kikényszerített más-világokról, amik azonban a legkevésbé sem lépnek fel a hihetőség látszatával, szinte csak a virtuális gondolkodás jelezeteként funkcionálnak. Csak amit kitalálunk, az nem feledhető, gondolhatja a szerző, mármint a jobbik része.