Hogy mi mindenről maradtunk le a múlt évszázad hetvenes éveinek végén, ha nem időztünk Páhokon, azt megtudhatjuk mostanság a szerző Zalai Passió (2000) című eposzából, amely roppant eseményekről tudósít. Az 1949-ben Zala megyétől elrabolt Balaton-felvidék (Heléna) visszaszerzése érdekében tett több évtizedes küzdelem és Kolon István ("Akillesz") szervező munkájának eredményeként a Kolon-hadak "Vazstól" Székelyföldig gyűjtött csapata révén, rettenetes harcban és hatalmas véráldozatokkal (meghal Kolon István és a költő, Kökörcsin), végül is Székely Attila égből jött seregének segítségével (deus ex machina) döntő vereséget mérnek a rabló veszprémiekre (Trója), és Kádár János (Zeusz?) visszaadja, ami még megmaradt harminc év után Helenkából (Keszthely és még sok apró falu). A vígeposz látványos és üdítően szórakoztató mulatság, akár kötelező irodalom is lehetne a megye iskoláiban, de hogy a veszprémiek se legyenek érdektelenek, arról a mű vaskos, ám friss, kicsit Petőfi A helység kalapácsára emlékeztető humora és hangvétele gondoskodik. Hacsak az eposz állandó jelzői: "bamba üvegfúvók, négyujjú gépkezelők és taknyanyelő vájárok" túl nem lőnek a célon, s valamely elleneposz írására nem késztetik a derék veszprémieket. Tökéletesnek mondhatjuk formai szempontból is a művet, talán csak a Függelékben szereplő verssorokban érződik, hogy Szálinger nem holmi míves passziónak tekinti az eposzírást, hanem annál sokkal komolyabbnak.
A sík (2005) című "monumentális történelmi látomás" aztán, sajnos, rosszabb sejtéseinket igazolja. Már az a rettenetes becsvágy is, amivel pennájához nyúl, kiveri az olvasó kezéből a könyvet. A bevezető óvatos mimikrire figyelmeztet: "Tartózkodj az igazságtól, és rá sose kérdezz: / Kérdésed kimutatja a pontod, ahol fog a fegyver." A hétköznapi életben praktikus tanács lehet, de egy világkölteményben nagyon is álságos intés.
"Ekkor, a végnek pillanatában, a lassú időnek / Föltorlódnak sejtjei..." - kezdődik a mű, és sokszor hasonló módon
csikorog a szöveg
Egy romantikus rege nyomdokain halad, és véresen komoly hangnemben meséli el az emberiség Szálinger-féle genezisét. Itt az istenek is porból lesznek és porrá válnak, s nem először fordul mindez elő, szinte sorozatban keletkeznek-múlnak a világok. Az isteni pár (Egyisten, Másisten) hamar a jó és a rossz hordozóivá válnak, ezek gyermeke lesz a Hős, aki szinte követhetetlen, de legalábbis érdektelen utat jár be a mű első énekeiben. Szálinger is érzi, hogy itt valami baj van: "szinte unatkozik az, ki / Hősünktől hőstettet vár", és "a nagy-nagy / Műre jegyet váltók ásítanak, úgy bizony", de mit sem törődik ezzel. Mikor az egyik verzió már teljesen ellehetetlenedik, a Hősből Alap lesz (látjuk, a névadással nem sokat bíbelődik a költő). Juszta és Gyula segítik kőszoborként a csobánok népének vezetésében, miközben Az ember tragédiájában látott módon figyelnek rá teremtői. Szálinger sajátos történelmet ír, amelyben még a madáchi elnagyolt szituációk és figurák felvázolására sem vállalkozik. A műnek egyetlen nevesített eleven szereplője van, Jónás, a költő, egyébként csak szétfolyó, alaktalan tömegek mozgása jelzi, hogy a színpadon még - az olvasókkal ellentétben - nem zuhantak mély álomba a hangyamód sürgő-mozgó lények. Alap alig is törődik népével, de amikor a misztikus Délibabától való félelem zúgolódást kelt, Jusztát és Gyulát a síkon hagyva falakkal erősített új várost építenek. A nép, elunván a nagy egyenlősdit, kisebb forradalmat szervez Jónás vezetésével, és egy új alkotmány aláírására készteti a teljesen passzív (de masszív) Alapot. Színesedik a világ, gondolhatjuk, valami közeli politikai történés torz tükre mindez. Jónás mindenesetre, akár egy cinikus görög filozófus vagy híveit veszítette próféta, távozik az Anyavárosból. Azt már kérdezni sem merjük, vajh, miért. Alapot valami örvény visszasodorja teremtőihez, ezen-azon elvitatkozgatnak, majd Alap egyetlen kézlegyintéssel megsemmisíti városát és az emberiséget. Egyisten és Másisten belebújnak Jusztába és Gyulába, és addig püfölik egymást, míg újra porrá nem lesznek. Hogy súlyosabb ítéletet ne mondjunk, idézzük meg a költőt: "de hogy ebből itt mi lesz, azt már / Nem tudjuk meg." Szerencsére!
A kötet harmadik darabja, A százegyedik év (2008) napjainkban játszódó verses regény, leginkább Arany László lehetett rá hatással. A nyelv itt mai, szellemes, friss, és minden finomabb rezdülés ábrázolására tökéletesen alkalmas. A téma sajnos már kevésbé eredeti, és szerfölött elnagyolt ("lírai pamflet"). A főváros egyik peremkerületének politikai csatározásai ihlették a költőt. Főbb szereplők: Vitányi, a hajdani tanácselnök, aki fantáziát lát egy Hahóthy nevezetű fiatal újságíróban, és atyai jóakarattal arra ösztönzi, hogy nagyobb célokat tűzzön maga elé a kerület kisszerű és klikkszerű politikai életében. A régóta polgármesterként regnáló Dióss, akár a többi potentát, egysíkú,
unalmas, kevés eredetiséggel
megrajzolt karikatúrák. Hahóthy magánéletéből még annyit sem tudunk meg, miféle belső tartalmakkal bírhat, feleségének még a nevét sem árulja el a szerző, pedig talán a regény legszebb része az erdélyi nyaralás. Hahóthy hamarosan helyzetbe kerül, a polgármester szóvivője lesz, majd az évfordulóra tervezett új városháza építése körüli teendők motorjaként végre minden energiáját mozgósíthatja. Zseniális és olcsó ötletként a régi városháza terveit porolják le, ezt nyújtják be az uniós pályázatra. Mintha egy újságcikket olvasnánk, a valóságos történésekről itt sem tudhatunk meg semmit. A pályázatra érkező pénzeket lenyúlják. Kik? Hahóthy, a polgármester, az egész közgyűlés? Bűnbak lesz Hahóthy, a szóvivőt menesztik, de mivel a balek szerepét osztották rá, a történet egyáltalán nem világos.
Egészében olyan érzésünk van, mintha egy rendkívül tehetséges önképzőköri diák dolgozatait olvasnánk. Zajos sikereket arathat a kerületi találkozókon, igazán fontos mondanivalója azonban még nincs.
Magvető, 2008, 202 oldal, 2490 Ft
