A szeretet - Borbély Szilárd: Árnyképrajzoló (Körülírások)

  • Sántha József
  • 2008. szeptember 25.

Könyv

"Bizonytalanná vált, hogy mit jelent a szeretet" - írja Borbély Szilárd Egy bűntény mellékszálai című elbeszélésében. A múlt évezred utolsó szentestéjének hajnalán brutális körülmények között meggyilkolták az író édesanyját, nyomorékká kínozták az édesapját. A bűncselekmény azóta is felderítetlen. Nem csoda, ha az író immár harmadik kötetében próbál ezzel a tragédiával megbirkózni, elhelyezni az emberi lét valamely tartományába, vallási, filozófiai, költői anyagok után kutat, hogy értelmezhetővé váljék a gyilkosság, a tragédia örök érvényűnek érzett botránya. Sántha József

"Bizonytalanná vált, hogy mit jelent a szeretet" - írja Borbély Szilárd Egy bűntény mellékszálai című elbeszélésében. A múlt évezred utolsó szentestéjének hajnalán brutális körülmények között meggyilkolták az író édesanyját, nyomorékká kínozták az édesapját. A bűncselekmény azóta is felderítetlen. Nem csoda, ha az író immár harmadik kötetében próbál ezzel a tragédiával megbirkózni, elhelyezni az emberi lét valamely tartományába, vallási, filozófiai, költői anyagok után kutat, hogy értelmezhetővé váljék a gyilkosság, a tragédia örök érvényűnek érzett botránya. Ez az elbeszélés vagy "körülírás" már előző kötetében is olvasható volt, akkor kissé hosszabb, főként bibliai idézetekkel tagolt és logikailag követhetőbb változatban. A mostani szöveg végsőkig csupasz, eszköztelen és áttetsző. Mintha a dolgok rendjéből egy másként mondhatóság nyelvi világába szeretne felemelkedni, sokszoros távolságtartás és bonyolult lelki viszony képződött a tragédia - szöveg - szerző hármasságában. Az emberi dráma Dosztojevszkij-Pilinszky által megidézett múlhatatlan botrányát, amely részben a tények ("események") brutalitásában, szülei (az emberi test, a Corpus) esendőségében, a történés időpontja és véletlenszerűsége miatt rég eltávolodott a beszámoló, az emlékezés, a tények ismertetésének hagyományos látásmódjától, és a szerző, tanult szakmája szerint, filológusként közelít élete tragédiájához. Szövegnek tekint mindent, ami a gyilkossággal kapcsolatos, hiszen a boncolási jegyzőkönyvek, a nyomozati anyagok, a vélt elkövetők vallomásai szövegként testálódtak rá. Ez a vizsgálódás olyan mértékű distanciát tart fenn a precízen rögzített eseményektől, mintha a Közöny hősének elbeszélését hallanánk, csakhogy itt a saját érzéseinek rögzített üres helyein fájdalmáról, szenvedéseiről is ilyen hideg, jégbe fagyott vallomásokat kapunk: "Látja szeretteit, akiket nem tud szeretni. És látja közöttük magát, visszaverődve az üvegen. De nem érez fájdalmat, csupán érzékeli az érzések helyét."

Az előző kötet (Egy gyilkosság mellékszálai) tanulmányaiban gazdag anyagot találunk a gyilkosság, a halál bibliai, filozófiai, irodalmi értelmezéséről. Az egyetemes botrány felemlegetésével kapcsolatba hozza Pilinszky, Kertész Imre, Kierkegaard életművével, a holokauszt "kultúrájával", s szokatlan élességgel jelenti ki az európai kereszténység el nem múló szégyenét, a zsidóság sorsával való foglalkozás hiányát, a mártírok szentségbe történő beemelésének elmulasztását. A vallomásokban, interjúkban ugyanakkor megjeleníti saját és családja sorsát, életét, így fest valami nagyon visszafogott, szerénységében és a kétezer évvel előző történtekhez való kapcsolódásában is tiszta hátteret az elbeszélés biblikus tömörségű, légies iszonyatához.

A téma megközelíthetetlensége és meghaladni nem tudása évezredes hagyomány része, amely egész kultúránkat minősíti. A gyilkosság mint emberi cselekedet, teljességgel kitölti azt az időt és azt a teret, amiben lejátszódik. Igazából már nem fér el benne semmi más, ezért értelmezhetetlen. Mindaz, ami hozzátartozik, leválaszthatatlan része, mint a Krisztus testén ejtett stigmák, és ami nem tartozik hozzá, csak nagy kényszerűséggel hozható vele kapcsolatba. Az író meggyújtja az elbeszélés kanócát, és amíg a gyertya ég, elmond mindent, amit el szeretne mondani. A gyertya leég, a történet kriminalisztikai, teológiai, személyes szálai a továbbiakban érintetlenek maradnak. Nem akar és nem tud erről többet mondani, mert minden mondata többet mond, mint amit tud. Minden kijelentés itt a történelmi és mitológiai emberönarckép megértésére, etikai-lelki meghaladására, értelmessé való (túl)szemlélésére irányul. "Csak az bizonyos, hogy nem voltak kezdettől fogva vele, és egyszer csak eltűntek mellőle" - írja az elbeszélés elején. Ez az idegenség, ideiglenesség érzése, amely a halál tudatából és a gyilkosság tényéből eredeztethető, végleg lerombolja a szerző bizonyosságba ágyazott életszemléletét. Mintha minden pillanatban kilépne az emberből egy másik ember. Az utolsó pillanatban az idegen halott lép elénk. Krisztus Grünewald festette oszló teteme vagy a megcsonkított anya boncolásakor készült fényképek. Az ideiglenesség érzése már a kezdetet szétmarja, nincs boldog múlttudat, "nem voltak kezdettől vele." Mindez sajátosan egyedi, ősi és mitikus jegyeket ad Borbély Szilárd írásának, olyan értékrendet mutat fel, amit továbbgondolni is csak az említett szerzők műveinek szintjén lehetséges.

A bolgár kalauz a kötet másik nagyon komolyan veendő, az egyéni sors helyett az európai szellem hanyatlását, a személyiség védtelenségét három vetületben ábrázoló-értelmező morálfilozófiai kis remeke. A téma Kosztolányié, a bolgár éjszakában Esti Kornél mellé sodródó kalauzt megtéveszti a hős, aki gesztusaival, mimikájával belekapcsolódik az egyoldalú párbeszédbe, megjátssza, hogy érti a bolgár gazdag érzelemvilágról árulkodó monológját. Kafka naplójában mint egy álmot írja le a novellát, mint e helyzet avatatlan részese, és a modern ember gőgös szenvtelenségének, közönyének tulajdonítja ezt a viselkedést, ami "sokkal inkább a szirének énekét idézi meg, vagy még inkább azok baljós, fenyegető hallgatását". A harmadik vetület a hiányos kommunikáció szempontjából elemzi a történetet, a közvetítő lények, akik mindenkor két világ között hozták-vitték az üzeneteket, itt félelmetes démonokká válnak. A Walter Benjamin feljegyzéseiként íródott rész már a második világháború idején egyre hangosabb, fenyegető hallgatást lát bele Kosztolányi novellájába. Ez a hallgatag Európa, amely jóváhagyólag marad csendben a zsidókkal való jogtipró, létüket fenyegető állapotok közepette, "csábító hallgatásnak" minősül, hiszen gesztusaival megerősíti és véglegessé teszi az ítéletet, egyúttal egy régi kultúra haldoklását is.

Sokkal problematikusabb a részleteiben súlyos és szép gondolatokat megfogalmazó címadó novella. Az árnyképrajzolás jó kétszáz éves hajdani divatját idéző elbeszélés az árnyék és a fény allegorikus jelentésének határain játszódik, valahol köztes területen, ahol még nem és már nem, valami nyomakodó szürkeségben, ami a két világot összeköti és elválasztja. A történet azonban maga is homályba vész, logikailag alig követhető. (Nem tisztázott az események időbeli sorrendje, a szereplők csak egy fikció körvonalait hordozzák, mintha az elbeszélő gondolatai nem mindig követnék az "eseményeket".) Egy gyilkosság kapcsán Dämmergrau (Alkonyszürke) asszony szintén árnyképrajzoló férje lesz az áldozat, a gyanúsított pedig (talán) a főhős. De hogy mi köze mindennek a titkos Páholyokhoz, s hogyan is értelmezhető, hogy az áldozat testét az árnyékrajzolók használta tussal festették feketére, s ezáltal "a vakító fehér lepedőn csupán árnyképe marad, mint egy másik, kimondhatatlan világba vezető kapu," ezt megmagyarázni-értelmezni már a kritikus erejét meghaladó feladat.

A kötet további elbeszélései bántóan szembe mennek a kötet értékesebb, moralizáló, az egzisztencialista látásmódot a vallás tisztább értelmezési tartományába emelő novellák világával. Így, amikor az érvénytelen jeggyel utazó szerző úgy érzi, az őt megbüntetni készülő kalauz tekintetében nincsen szeretet (Egy InterCityn), a mű néhány írásához képest lényegtelen apróságot akar műfénnyel bevonni, hiszen Borbély visszafogott stílusa itt is ugyanaz, mint az olvasó csodálatát kiváltó nagy hatású körülírásaiban. A Móriczka és a portás két kajla író-hőse, akik úgy hatolnak be egy minisztériumba, nevetségesen szerény ösztöndíjuk átvételére, hogy átgázolnak a portáson, majd ennek a következményeit sértődékeny, durcás magaviselettel tetézik, végül pedig "a portásfülke üvegketrece előtt letérdeltünk, kezeinket magasra emelve meghajoltunk, ahogy a mohamedánok Mekka felé". Az olvasónak olyan érzése van, hogy a két íróból ugyancsak hiányzik a szeretet, sőt bizonyosfajta csodálkozással tekint e merőben gyermekded tett elkövetőire. Mivel a kötet írásai közül ez utóbbi esetlegességeket körülíró elbeszélések a számosabbak, nagyon egyenetlennek és ügyetlenül megszerkesztettnek érezzük az egész könyvet is.

A kötet értékét tovább rombolja a meglehetősen sok írói, nyomdai elírás. "Kimagasló pektintartalma miatt kihalóban lévő befőző asszonyok keresve keresik a (...) birsalmákat." "Évekkel korábban egy súlyos depresszió mélyén elsajátította az önmagamtól való távolságtartást." (Ez annál is furcsább, mert az előző kötetében még hibátlan volt a mondat.) "Ez a tárgy gondos, finom, a megszokott tárgyakhoz képest sokkal aprólékosabb volt."

A példákat sajnos még hosszan sorolhatnánk. Mintha ebben a mérnöki pontossággal megtervezett prózavilágban még nem lenne minden dolog a helyén. A szép fényű stílus (hol Kafka, hol Camus túlsimított hanghordozása) csak a tökéletesség közelében kapja meg opálos ragyogását. Minden pontatlanság, átgondolatlanság furcsa mellékízeket, háttérzörejeket éreztet az olvasóval. Mint első kötetes novellaíró, Borbély Szilárd még igazából csak egyetlen igazi remeket tett le az asztalra. Biztató jel, hogy egy-két novellája már eme mű közelébe ér.

Kalligram, 2008, 181 oldal, 2500 Ft

Figyelmébe ajánljuk