Hangvétele, kifinomult, tiszta elbeszélői stílusa alapján akár huszadik századi író is lehetne Melville. Témái már árulkodóbbak; a különöshöz, a rejtélyeshez való vonzódása érezteti, hogy valójában a késő romantika, a nagyrealizmus korának gyermeke, aki nem akar vagy nem tud bizonyos, nagyon is evilági dolgok magyarázatával megbirkózni, hátrább lép, és csak bejelöli azokat a határokat, ahova az emberi elme e jelenségek megfejtésében elérhet.
Egy írnok, Bartleby, akiről munkaadója, az ügyvéd nem tudhat meg semmit, minden emberi idegen tőle, múltját, sorsát, jellemét nem tárja ki az őt kíváncsian kérdező világ előtt. Lényegszerűen hallgat, és mond nemet. Egy reneszánsz mester, aki harangtornyot épít, és rejtélyes óraütő-szerkezetet, de mielőtt titkát, a művét felfedné, és beszélhetne, a szerkezet meggyilkolja. Végül a jóság angyala, egy átlátszó jellemű matróz, Billy Budd, aki dadogása miatt képtelen védekezni a méltatlan vádakkal szemben, csak felháborodásának ad nyomatékot egyetlen ütéssel, amellyel az őt hamisan vádolót meggyilkolja, s a törvény betűje szerint a hadihajó fedélzetén háborús időkben (1797) e cselekedet büntetése halál.
A világ végzetesen kettéválik egy artikulálható és egy kimondhatatlan részre. E novellák szerint a kimondhatatlan rész a lényegibb, de már olyannyira kiszakadt a világból a titok, hogy nincs mód arra, hogy újra visszaillesszük, újra szerves részévé legyen. E lények számára a kommunikáció valamikor, valamiért értelmét és érvényét veszítette.
A Bartleby, a tollnok (1853) története a Dickenstől Csehovig nyúló hivatalnoknovellák sorába illeszkedik. Önmagában is érdekes, hogy miért válik fontossá a század közepén ez a fajta antihős, aki többnyire személyiséget sem növeszt, csak van és szolgál, mint egy fogaskerék. A lázadó fogaskerekek (Köpönyeg, 1841, A csinovnyik halála, 1883) aztán a maguk világtól elszakadt, beszűkült tudatukkal és nyelvi eszközeikkel szinte már démoni alakot nyerve próbálnak visszakapaszkodni a még érvényes valóságba. Melville írnok hőse persze leginkább már
semmit sem akar,
vagyis inkább "nem óhajt". Végletesen elfordult a világtól, annak normáit megtagadja, és haláláig hallgat. A novella elbeszélő-ügyvédje nemcsak Bartlebyvel van megáldva, hanem egy Pulyka gúnynévvel illetett alakkal is, aki délután képtelen már dolgozni, pacákkal ékíti az iratokat, valamint Cvikkerrel, akin délelőtt vesz erőt a nyugtalanság, és ide-oda rángatja íróasztalát. Az ügyvéd humánus, liberális ember, aki pont azért nem tud szabadulni a munkát megtagadó, az irodába végleg beköltöző Bartlebytől, mert képtelen megérteni a tollnok magatartását. A titok Bartleby sorsa, gondolatai, a zárt felület mögé rejtett jelleme olyan kihívás az életet teljességgel érteni akaró számára, hogy börtönbe kerülése után is figyelemmel követi sorsát, végül halálakor ő zárja le a teljes apátiába süppedt ember szemét. Valószínű, hogy az ügyvéd a saját lelke egy darabját érzi idegennek, ha csődöt mond a másik ember megértésének hétköznapi formája. Nem Bartleby, hanem önmaga miatt keresi a megoldást. Mintha teste egy megbénult részét akarná újra érzővé és használhatóvá tenni.
A harangtorony (1856) lelenc építőmestere, Bannadonna talán egyszerűbb eset. Az inkább romantikus mesébe hajló történet egy kissé didaktikus, szimbolikus példázat a művészet, az emberi tudás veszélyeiről. A reneszánsz mindent akaró elbizakodottsága lesz az építész veszte, amikor rejtélyes szerkezete, amely megmagyarázatlanul titokzatos és egészében nem is értelmezhető, működésbe lép, és agyonüti a még a harang domborművén dolgozó mestert. Az egész ügyet maga az író is kurtán-furcsán intézi el: "A magyarázat tehát túlnyúlik magán a tárgyon, s kiterjed egynémely különös, korántsem tisztázott jelenségre."
Csalódnunk kell a történet végén, hiszen nem más ez, mint egy kissé túlbonyolított mese, amely a művészet moráljaként és hübriszeként értelmeződik.
A kötet legkomolyabb és legteljesebb írása a Billy Budd (1891), a harminc évig hallgató mester utolsó műve, és majd csak 1925-ben jelenik meg nyomtatásban. A hangsúly itt sem annyira a jelenségen van, a főhős figurája ehhez túlságosan egyszerű. Az ilyen súlytalan jó nem tud áttörni az érdekesség falán. Eszköztelen, képtelen megmutatni magát. Azt sem lehet tudni róla, hogy milyen is valójában, csak mások megnyilvánulásai késztetik az olvasót, hogy higgyen létezésében. Naiv, tudatlan, délceg, békét és nyugalmat sugárzó. Ez az elzárkózás, a meg nem nyilatkozás valamiként a bűn gyanújától terhes. Alighanem igazuk lehet azoknak, akik a férfiakból álló legénység erotikus gyújtópontjának értelmezik figuráját. "Ha az ember be akar hatolni X.-be, belépni labirintusába, és ismét kijutni, anélkül, hogy máshonnan venne kulcsot, mint abból, amit úgy hívnak, hogy a világ ismerete." A rejtély most inkább Billy rosszakarójában, Claggart fegyvermesterben keresendő. Valamiért irritáló számára Billy, a tökéletes ember figurája. "De esztétikai vonatkozásban látta a varázsát, bátor, szabad és könnyed természetét, és szívesen részesült volna benne, de semmi reménye nem volt rá." Magyarán a jó öreg Claggart reménytelenül szerelmes volt a matrózba.
A másik titok vagy inkább labirintus Vere kapitány alakja. Felvilágosult, művelt, kissé konzervatív ember, még nőtlen, aki szintén arra született, hogy értse a világot. A törvény, ami a hadihajón kötelező érvényű, hogy a gyilkos jutalma a halálos ítélet, még az elöljárók kegyelméből elkerülhető lenne. ' azonban, bár Billy pártján áll, magáévá teszi az Antigoné óta eleven kettős igazság elméletét. "Az általunk hordott jelvények a Természet iránti kötelességünkről tanúskodnak? Nem, a király iránti kötelességünkről." " A Törvény hasonlít szellemében ahhoz, amiből származik: a Háborúhoz." A kapitány annyit szeretne csak, hogy Billy megértse, jogos és igazságos az ítélet. Billy van olyan jó és ártatlan, hogy elfogadja a kapitány nagylelkűségét, és az egyféle igazsághoz való ragaszkodását. Igazából nem tudjuk meg, ki is volt Billy, valószínű, ő is egy befalazott lélek volt, mint Bartleby és Bannadonna. Mivel nem értelmezik magukat, nem lépnek ki a falból, hogy láthatóvá váljanak, titkuk is örökre rejtve marad. Ez talán Melville rövidebb írásainak kissé fájó egyoldalúsága.
