Elfogult vagyok Ady költészetével. A magyar irodalom és kultúra legnagyobbjai közé sorolom, s megértem, hogy nem kaphat méltó helyet a világirodalomban. Költői eszközei megkésettek, azokban az években születik a költő-Ady, amikor a világirodalom tényleg kitágul, Rilke, Apollinaire, T. S. Eliot, az avantgárd költői egyszerre lépnek színre, és még a nagy világégés előtt az európai kultúra egységét szimbolizálják. Ady problémalátása, tematikája provinciális, túlságosan magyar, egy olyan perifériára került kultúra képviselője, amely igazából sosem volt képes áttörni a nyelvi határokat, nem beszélve arról az anakronizmusról, hogy éppen akkor lett nemzeti költővé, amikor az új irányzatok negligálták a politikát, és már csak művészeti kérdésekkel voltak elfoglalva. Számomra azonban, aki szintén ezek között a korlátok között élek, ő a legnagyobb igézet, a legmélyebb elme, és másokkal szemben azt gondolom, hogy nagyon is aktuális, már-már perfid módon időszerű.
A Szépmíves kiadó jóvoltából két csinos kötetben kapja kezébe az olvasó Ady Endre életének két fontos forrásanyagát, Ady Lajosné (első kiadása: 1942) és Csinszka (első kiadása: 1932) visszaemlékezéseit. Míg az előbbi a család tagjainak kihalása után megörökli a szülői házban, Érmindszenten maradt hatalmas levelezést, és ebből az anyagból válogat-szemelget, az utóbbi töredékes naplóformában megírt memoárja éppen a legfontosabb évekről, az Adyval kötött házassága idejéről nem szól; talán Csinszka korai halála akadályozta meg, hogy az emlékezés teljes legyen. Vagy éppen a szép hazugságoktól való idegenkedés. Attól eltekintve, hogy két ellenérdekelt félről van szó – hiszen a költő még életében Hatvanynak adta el műveinek kiadási jogát, s azt a báró később nagylelkűen visszaajándékozta az örökösöknek, így az maradéktalanul Boncza Bertát illette a költő szándéka ellenére, aki a halála után határon kívül rekedt szüleit szerette volna talán segíteni –, ez a viszony alig kap nagyobb szerepet a kötetben. (A hosszú és szomorú fordulatokkal teli per mindenesetre végképp megrontotta a két fél közötti kapcsolatot, és Csinszka 1920-ban, a Márffy Ödönnel kötött házassága révén ki is lép az Ady család kötelékéből.)
Ady Lajosné a költő életét követi végig, maga is szilágysági lévén alapos ismeretekkel rendelkezett a családról, a szűkebb környezetről. Kitűnő szemű és tollú asszony, aki teljes mértékben osztozott férje bátyja iránti feltétlen rajongásában, és fontos tények sokaságával gazdagította a kötet megjelenése idején a szakirodalmat.
A néha talán kissé prűd asszony (nem írja le a vérbaj szót, Lédával való személyes találkozása számára maga az erkölcsi fertő), majdnem elneveti magát, amikor a Léda macskakörmeinek kaparását arcán viselő költő hatalmas virágcsokorral indul vissza a tegnapi csatatérre. Az író mindent elkövet, hogy felkutassa a még élő szereplőket, így talál rá Pápay Rózára, Ady gyermekkori szerelmére, aki meghatottan emlékszik vissza az egykori kisfiúra. Itt kaphatunk először valóságos információt arról, hogy a tízéves kapcsolat Lédával milyen kicsinyes és nevetséges körülmények között ér véget, kölcsönös féltékenykedéssel és egy jókora asszonypofonnal. (Ady a házban lakó doktorral gyanúsítja meg asszonyát.) S hogy miféle kapcsolat is volt a férj, Dodó és a költő közt, akik egyként félték Léda zsarnoki hatalmát, és bírták szerelmét. Megrendítő az Elbocsátó szép üzenet olvasása ekkor, talán a magyar irodalom legmélyebb és legkegyetlenebb „szerelmes” verse ez.
Egyébként Adyné keveset idéz a versekből, azoknak is az életüket és családi eseményeket magyarázó eredője egy irányba mutat, ez pedig a költő zsenije, amely az első verseskötetek megjelenése után megkérdőjelezhetetlen volt az Ady-rajongók számára. Ezt erősíti a híres Freud-tanítvány, Ferenczi Sándor vizsgálata is: „ő lángészhez nyúlni nem mer. Amit a természet ilyen módon teremtett remekbe, ahol a betegséget is átformálja a maga módján alkotóképességgé, ott a doktor ne kontárkodjék belső dolgokba.” A kötet talán egyik legmegrendítőbb dokumentuma Kaffka Margit szenvedélyes, már-már nihilbe tévedt levele, a magyar feminista irodalom első remeke, amely gyötrődve kérdez rá a nőiség szerepére, annak a domináns hímnek címezve, aki maga is durván vagy sután megkörnyékezte a fiatal írónőt egy konflisban. „Engem nem hívtak az úrszékbe, amikor kiszabták az erkölcs formáit; született ellensége és kitámadója kell, hogy legyek minden emberi és isteni jognak, morálnak.” Majd a végső összegzés: „Mikor látlak? Elmegyek veled utazni férfiruhában!”
Ady különleges éleslátását és politikai bölcsességét példázza, hogy az első világháború kitörésekor, majd az első hónapok sikeres hadműveletei után ugyanúgy, szinte az egész ország jelesebb gondolkodóival szemben állva, még Lajossal és a családdal is, a magyarság számára katasztrófaként éli meg mindezt, és nem győzi a bibliai látomások képeivel, a pokol e világra szökkenésével magyarázni ellenérveit: „Vállalom az én magyar gyászom / S azt a vétket, / Hogy eljövendő bánásokat / Előre élek / S jajgatok, hogy ti bíztok” (Több bizodalom vágya). Érzi, hogy egy egyetemesebb világállapot került végveszélybe, egy múlt századi álom foszlott szét, amikor az egységes Németország, Olaszország, a Monarchia létrejöttével viszonylagos egyensúly uralta Európát, s várta, remélte, hogy ebből a polgári fejlődésből, a civilizáció, a technika terjedése révén Magyarország is végre magára talál, és adott keretek között folytatódhat a Nyugathoz való felzárkózása.
Az életrajz eme pontján a két könyv immár egybekapcsolódik, egymást kiegészítve, egymásnak néha ellentmondva meséli el a további történéseket. Egy tizenhat éves lány 1911-ben a svájci nevelőintézetből levelet ír az ismeretlen Ady Endrének, aki jó fél év múlva válaszol Boncza Berta levelére, hogy aztán ez a levelezés a következő néhány év alatt a Lédától megszabadult, kisebb szerelmeken átesett költő számára is hirtelen fontossá váljék. Ady Lajosné itt is egy ismerős személyes elbeszélését közli, a nagymama, Török Károlyné néhai barátnőjét keresi fel, hogy lehetőleg objektíven tájékoztasson a Boncza családról. Egy Jókai-hős apa, aki szerelmének (egyébként az unokahúgának…) várkastélyt épít Csucsán, majd elveszi feleségül, s az asszony a lánya szülésébe belehal. Ennél érdekesebb, miként is tekintettek ebben a világtól elzárt nevelőintézetben Ady Endrére a „kis női csukák”. Még a fényképéért is bizonyos küzdelem indul meg, a különböző országokból idetévedt lányok egyként csodálják a különös fizimiskával bíró magyar költőt. Csinszka meséje életszagú, csitris őszinteség, magát rejtő naivitás, de talán nem véletlen, hogy minden számítása és hiú ábrándozása ellenére valóságossá válik a történet, az elérhetetlen egyszerre csak életének egyre fontosabb része lesz. Az egész Boncza család egy hamupipőkés Beckett-dráma, ahol a szereplők már a létezésükkel is tagadják egymást. A nagymama, mint a saját testvérének anyósa, a csucsai vár, egy halott asszony mauzóleumaként, ahol a valahai lakrészek a néhai Berta emlékét őrzik, s maga a vérbajos, züllött, foghíjas poéta, aki már első látogatásakor is hullarészegen átalussza a célállomást; inkább tűnik egy télire eltett, levendulával kitömött kabátnak, mint leánykérőnek. Különösen, hogy az apa, Boncza Miklós úr a legrátartibb konzervatív személy, akinek különösen rossz véleménye van Adyról, ahogy Csinszka azt már régóta tudja. A levelezések alatt különböző elképzelései vannak a költővel való kapcsolatáról. Az első a fénykép (a könyöklős portré) kiváltotta átszellemült imádat, és hogy minden áldozatot meghozna érte. Később taktikázás, sokáig nem válaszol Ady levelére. Itt érdemes Ady Lajosné véleményét is kikérni, aki szerint Csinszka mindig a költővel való levelezésének rendelte alá mások iránti kacérságát. Hol intenzívebbé vált a többi fiúval való kapcsolata, hol elutasítóvá. Így történhetett, hogy még a találkozásuk előtt lényegében kétszer is elígérkezett, sőt menyasszony lett Kolozsvárott. Úgy képzeli a naplója szerint, hogy olyan férjet talál majd, aki ezt a tiszta barátságot elismeri és támogatja. „A beteg, s árvaságot nehezen viselő költő nálunk jóságot, megértést és alázatosan megnyílt értelmet talál. Otthont, ahol nem kérnek semmit tőle, de fájó, lüktető feje megpihen a tisztaságban.”
Olümposzi figura
Nehezen elképzelhető, hogyan is lehetett mindebből a 20. század egyik legtöbbet emlegetett szerelme. Miként döntött úgy a már valóban súlyos beteg próféta és a családi tragédiákkal, apai átokkal sújtott lány, hogy kitartanak egymás mellett, és felélik a szegénységüket, amikor is váratlanul meghal Boncza Miklós, és az egész vagyon az ifjú feleség ölébe hullik. Miért kellett Adynak egy tapasztalatlan siheder lányka, s az miként nem látta át már idejében, hogy a költő az otthonában nem vendég lesz, hanem haldokló beteg.
Minden titok valószínűleg Ady egyszeri, ismételhetetlen emberi és költői nagyságában keresendő. Nehezen értelmezhető szó ma már a zseni, valamilyen romantikából itt maradt toposz, amely azonban olyan csökönyösen rátapadt erre a szilágysági félparaszt fiúra, hogy azóta is ezzel a szóval átkozzák el, vagy éppen ezzel emelik minden emberi értéknél magasabbra. Én is hajlok arra, hogy rendkívüli képességekkel rendelkezett, nemcsak költőként (holott nem volt igazán formaérzékeny poéta), hanem saját imázsát megteremtő emberként is. Tökéletesen menedzselte magát, valamit megsejtett a 20. század szelleméből, és ehhez igazította egész alkatát. A róla megjelent fényképek művészi tökéllyel készültek, Székely Aladár gépe előtt egy igazi sztár született, aki mindig hozta a megfelelő minőséget. Sőt! Az első négy kötete az átszellemült fegyelem és művészi nagyotmondás, a szó jó értelmében. Az Ady-rajongók ma is kívülről tudják ezeket a verseket. Megkomponálta, összeszerkesztette a verseket, amelyek gondolatilag szinte egymásból következnek. Olyan mítoszt teremtett a szerelmi költészetében, amellyel, ha a kortárs költészet „hivatalos” élvonalába nem is tudott bekerülni, de megnyitotta a Petőfi-kultuszba belefáradt füleket. Léda istennő lett, Ady pedig olümposzi figura. Hasonlóan teljesen újszerű és botrányos volt a hazáját ostorozó költészete is. Tovább lehetne sorolni még a tematikát, de ennél fontosabb, hogy megtalálta a saját közegét, a nagyvárosi liberális polgárság ki volt éhezve erre a hangra. Minden Ady kezére játszott, és még egy kegyes mecénás is akadt, aki mindezt megfinanszírozta, aki a terméket tényleg eladható áruvá tette: Hatvany Lajos.
Mondják, Ady hamar belefáradt a szerepébe, az utolsó négy kötete már nem bír azzal a magnetikus erővel, mint az előzőek. Csak ritkán adatott meg neki, hogy ihletből írjon, ő gyártotta a verseket, havonta kétszer 2-3-at kellett szállítania a Nyugatnak, mert ez volt a kenyérkeresete, ezért kapott biztos pénzt. Ezen kívül tökéletesen idegen volt számára a polgári életforma; mint egy mutatványos, arra született, hogy a cirkuszban eljátssza a delphoi jósda kéngőzöktől kábult, alkoholtól roncsolódott, áhítatos pap szerepét.
A magyar politikának néhányszor lehetősége lett volna a korrekcióra, hogy ténylegesen levetkőzze az örökös sérelmi politizálást, hogy gondolkodását a nyugat-európai értékekhez igazítsa: legutóbb a rendszerváltáskor, de mint látjuk, ez az esély is töredezőben; mondhatnánk, Ady szellemi megújulást követelő hagyatéka újra csak feledésbe merült, de így lett még aktuálisabb.
Ady Lajosné Kaizler Anna: Az ismeretlen Ady, Szépmíves, 2017, 365 oldal, 3490 Ft; Vallomás a csodáról. Csinszka naplója, Szépmíves, 2017, 148 oldal, 3490 Ft
