A cselekményt a rapperek szervezett akciója indítja el. A regény kritikusa nem olyan szerencsés, hogy mélyebb ismeretekkel rendelkezzék a műfajról, annyit tud csak, ami a könyvből kiderül: létezik a rap mint műfaj, a rappelők széles tábora és közönsége, és most már létezik egy regény is, amely némi öniróniával azt állítja, hogy kisebb klubokban rappelők egy kivételes (történelmi) pillanatban képesek a politikai helyzetet megváltoztatni. A regény két központi alakja az elbeszélő Bora, vélhetően az író alteregója, és a véletlenül mellé sodródott Giovanni, e műfaj szinte élő klasszikusa; kettejüket alig leplezett szerelmi szál köti össze.
A különleges csoport egy Falk Miksa utcai galéria pincéjében gyülekezik, hogy valamiféle performanszot mutasson be a másnapi állami ünnepségen, amelyen Mátyás királyt temetik újra. Minden fontosabb történelmi alaknak, aki ebben az országban meghalt, minimum két temetés jár. A másnapi eseményt azonban egy új, de a mai magyar valóságot ismerve nem teljesen abszurd kormányrendelet, a fészekadó teszi igazán radikálissá, amely szerint minden állampolgár, bárhol is tartózkodik, tíz évig még köteles tetemes adót fizetni az államnak. Ez aztán tömegessé teszi az akciót. A hivatalos menet mögött többtucatnyi ál-Mátyás is feltűnik, a rapperek népes csoportja, amely az ünnepség alatt kántálva káoszt teremt, forradalmat robbant ki.
Szikrából pattan ki a láng, gondolhatjuk. A vezérrapper Giovanni, aki a millenniumi emlékmű talapzatáról mond ellent a hivatalos ünnepségnek. Nézzük, hogy a regény miféle gyúanyaggal szolgál, amely a Hősök terén összegyűlt tömeget fanatizálja, miközben a miniszterelnök a szokásos, keletlen tésztára emlékeztető beszédét nyomja: „isten áldj meg, magyar vagyok, / Ha nem látod, hát bekaphatod.” És: „mutatok valamit, ha ugyan még nem ismered: / a középső ujjam jól nevelten bemutatkozik neked…” Mire a válasz: „de nem baj, a te időd is most már lecseng, / bár lehet, hogy ez is csak Orbán-legend…” Itt adódik a kérdés: a két szöveg közül a hivatalos vagy az ellenkultúrát képviselő szöveg a kevésbé tartalmas?
Aztán elszabadul a pokol nemcsak a téren, de a regény eddig még nagyjából követhető nyelvi-epikai közegében is. Hőseink bemenekülnek az állatkertbe, miközben a rappelők silány szövegeitől már lángokban áll a város. „Emlékezetből odatalált az elefántokhoz, amik olyan anyagból voltak, hogy fájt volna a fülnek végighúzni a körmünket rajtuk, mint a táblán.” „A szirénák hangja persze nem tudott megszűnni, mert a sziréna a városi ember kakasa, pacsirtája, és párját hívó tehene.” „Giovanniból úgy ömlött a szó, mint ahogy a méz ömlik a szitán keresztül; megválogatva, óvatosan, de sűrűn és telítetten.” Láthatóan nemcsak a regény képzelt helyszínén, de a próza nyelvi anyagában is hirtelen óriási változás, pusztító erejű rombolás kezdődik, amely a mondatok nyelvtani rendjét, képi logikáját is megrendíti. Itt az olvasó elmereng: ennyi zagyvaságot még életében nem olvasott, és az jut az eszébe, hogy ezt a könyvet egy nagyon érdemes kiadó adta ki, és ennek a könyvnek volt szerkesztője is, és több kézen átjutva láthatott napvilágot.
De nem volt senki, aki Kemény Zsófinak azt mondja, ez már egy középiskolai önképzőköri dolgozat nyelvi igényességét is alulmúlja. Képzavarok, politikai analfabetizmus, a jóízlés alapvető hiánya. Egy mondat olyan pontos volt, „mintha eső után egy csillogó kék szitakötőt gyors repülés közben leütne egy ereszről lecsöppenő, fényvisszaverő esőcsepp.” Gondolati és nyelvi zagyvaság. Holott szegény író azt gondolja, hogy most bátor és derék, nagyon vicces dolgokat ír. Jobb esetben azt, hogy mindez akár az irónia, a szabadosság jegyében is értelmezhető. A már elszabadult közhelyesség még jobban kibontja a bimbóit kétszáz oldalon át, miközben a valóságtól teljesen elszakadt rappelők belterjes kapcsolatainak rajza tökéletesen elfedi a kinti történéseket. Szellemtelenség, képtelenségek sora, egy nem létező forradalom idétlen szavakba öntött nonszenszei, amikor a fél várost valakik lerombolják, a felkelők pedig a Gellért szálló szobáiban szervezik a rappártot, szívják a füvet, banális sületlenségekkel fárasztják az olvasót.
A dilettantizmus diadalittasan elereszti még az utolsó szappanbuborékait. Arra a kérdésre, hogy mi lesz a miniszterelnök sorsa, egyértelmű a válasz: „Lemondatjuk vagy megöljük. Igaz, Bendzsi? – kihívóan és vizsgáztatóan nézett Benire. A feszültségszál, ami kifeszült közéjük, úgy pendült meg, hogy az erejével rálökte a tekintetemet Pannira.” A gyengébb idegzetű olvasók megnyugtatására idézzük azt a mondatot is, hogy ezekből a rapperekből nem veszett ki teljesen az emberség: „Nem állok be olyan cél mögé, ami bánthatja a gyerekeket. Azok a gyerekek nem választották azt, hogy az ő gyerekeik legyenek, csak nagyon megszívták.” Végső poén: Kiderül, hogy Giovanni a rezsim legfőbb haszonélvezőjének a fia. No comment…
Ahogy megszívta a kritikus is és minden olvasó, aki a dübörgő reklámok hatására pénzt, időt, figyelmet áldozott eme számtalan szerzői interjúban, cikkben körüljárt írásmű elolvasására. Még fájóbb annak a felismerése, hogy ez az a nemzedék, amely talán valóban képes és alkalmas lenne arra, hogy a regény terében ábrázolt, eltorzult diktatúrát felmutassa, valódi alternatívát kínálva annak a rezsimnek, amely immár nemzeti tragédiává tette a rendszerváltást, vagy legalább jelezze, hogy van remény a változásra. De, úgy tűnik, nincs.
Jelenkor Kiadó, 2017, 280 oldal, 3299 Ft
