Gyakran megfigyelhető legnagyobb költőinknél is (Illyés, Füst Milán), hogy prózájuk nyelvének zeneisége, lejtése, ritmusa eltér a hagyományos próza oldott, szabad áramlásától, időnként mintha sűrűsödne, csomósodna, hogy aztán furcsán meg-megakadva gyakran irányt váltson, s így a természetes olvasás könnyedsége ellen hasson. Annál is érdekesebb mindezt Báthori Csaba regényében megtapasztalni, mert kritikusként talán az egyik legszebb nyelvű mai magyar író, aki mindig nagy természetességgel, tömör lírai képekben bontja ki a művek legbonyolultabb összefüggéseit. A könyv stilizált világában egy kamasz fiú dolgozatait olvashatjuk. Egyrészt kissé idomtalanul erős ez a nyelv, másrészt költőiségében, egyéni szóhasználatában szeszélyesen hullámzó. Akárhol is üssük fel a könyvet, ilyen mondatsorokat olvashatunk: "Holci barátom meséli, kinn heverésztek a homokban a Balcsin, és az apja megtanította sakkozni. Egy nyár elég kigondolni, begombolni. Én csak úgy összehordom magam, hogy legyek. Mások vannak erőlködés nélkül. Én a hazáért dolgozom?" Jól érezhetően ezek a mondatok széttartanak. Alig-alig kapcsolódnak össze. Mintha minden mondat egy új fejezet vagy legalábbis új gondolatsor nyitánya lenne. Így azonban kioltják, megfojtják egymást ezek a ki nem bontott gondolatok, kopogó, rövidke állítások.
Egy végletesen szegényes világot tár elénk Báthori, ahol a tárgyak és az elemivé csupaszított emberi cselekvések töltik be a regény lapjait. Az Áron név is árulkodó, valamelyest Tamási Áron Ábeljének kissé urbanizált változatával van itt dolgunk. A szülők rég elváltak, az apa havonta egyszer fogadja fiát egy órácskára, hogy a tartásdíjat a kezébe csúsztassa, mindig néma, tüntetően érdektelen és zárkózott. Az anya szinte légtornászként kapaszkodik az életbe, albérletből albérletbe vándorol fiával, míg végül két kezével épít maguknak egy szellős putrit. Ízes mesélőkedvvel aprólékos leltárt készít mindenről, ami körülveszi, szinte újjáteremtve-átszínezve a dolgokat. Különös a szegénység ábrázolása, a szociális, emberi viszonyok lecsupaszítása, mégis mesésen túlzó színekkel való felfestése azokban a jelenetekben, amikor a nagybátyja családjánál töltött vidéki nyarakról mesél.
Fő műveleti területek az elbeszélő-hős életében az öltözködés, a ruházat, a nadrágok, ingek és cipők, a test tisztán tartása, a fésülködés, körömvágás, az ehhez kapcsolódó állandó szag- és nedvérzékenység. ("Mackó, abban a Király utcáig már nem mehettem. Csak Ránics boltjáig.") S persze a testiség más irányú tapasztalatai, a lányok iránti korán feléledő roppant vonzalom, de itt is csak materiálisan, a kézzel kiismert lányka teste egyes részletei különféle gyümölcshúsok íz- és tapintásmintáit adják. Mulattató és varázslatos is ez egyben, ahogy az író kiterjeszti az anyagelvűséget az élet legrejtettebb területeire is.
De érzelmekről alig szól a könyv, csak érzések hiányáról, rég elmaradt, meg se kezdett simogatásokról, ugyanakkor a durvaság, szenvedély túlkapásait is alig ismeri. E téren mintha valamely távoli bolygó befagyott tengervidékén járnánk, szikkadtak és csökevényesek az érzés-ágak, hiányuk föl se tűnik senkinek. A szegénység, az emberi nyomorúság tárgyi világának ritkán látható, gazdag példatára ez a könyv. A szűkebb és tágabb emberi környezet, az utcák, szobák, konyhák leírásában, ezek berendezési tárgyainak részleteiben olyan arcpirítóan lelakott és csupasz, olyan gazdagon áramlanak át a szövegből az illatok, bűzök és nedvek, mintha az időtlen szegénység néprajzi múzeumában járnánk, egy olyan skanzenben, ahol egy teljes élet elfér, hiszen az olvasónak semmi kitekintése nincs Haluc Áron további sorsát illetően, az elmúlás, a túllépés reménye nélkül megélt nyomor, úgy érezzük, sosem múlik el. Az anyagelvűség ilyenformán nagy szerepet játszik a műben, hiszen az olvasónak az érzékien megjelenített tárgyi világon keresztül van igazi tapasztalása erről a távoli planétáról.
Gondolatokban, képekben, filozófiai indíttatású kérdésfeltevésekben nagyon gazdag anyag ez. Sok-sok álomleírás szakítja meg a hétköznapok szürreális, egészében azonban mégis expresszionista költőiséggel ábrázolt történéseit. Az egyik álomban katonai menetoszlopban haladnak: "Menetelni kell és közben meghallgatni az oszlopokat kísérő zajokat, zörejeket, érdeklődő ajánlatokat. Minden kérdés ajánlat a sötétben." Szintén álombéli történés, és talán a kötet legragyogóbb jelenete, amikor a haldokló nagymamát látogatja meg az Anya valamiféle elfekvőben. A kórteremben feltűnik neki, hogy délután kiosztották a vacsorákat.
"- Nincs még túl korán? - kérdezem, meséli Anya. - Nincs korán, de mindenki halott - vágta rá kapásból Kiricsi néni."
Hogy valamiként az Én levegőhöz jusson, igazi élethez, igazi sorshoz, talán erről szólna a könyv. Még azon az áron is, hogy megtanuljuk semmi-létünket. "Elég érezni, mondja Csudomir, hogy ő nincsen. De egy ember tudja meg, hogy nincsen. Talán ez a hőstett, hogy mással tudatja, nincs, ez visszaadhatná az életkedvét." (Itt eszünkbe juthat Báthori egyik német nyelvű kedvence, Robert Walser regényeinek világa.) Érezhető, de nyelvi furcsaságai, különös világláttatása miatt sosem bántó, hogy egy kamasz gondolatainál érettebb, végletesebb, tisztán filozófiai kérdések ezek, szerencsésen visszaillesztve egy most nyiladozó, de a világot legélesebb kontúrjaiban látni akaró elmébe.
Gyakran ér ilyen és hasonló csúcspontjaira a szöveg, ám az egész kötet kissé esetleges szerkesztetlensége, az egyes epizódok többszöri ismétlése, a fontos motívumok szétforgácsoltsága miatt (apához, anyához fűződő viszony) nehéz helyzetbe kerül az olvasó. Nem könnyen engedi közelébe az író, mintha csak azoké akarna lenni ez a könyv, akik megérdemlik, megszenvedtek érte mindenféle értelemben.
Ú. M. K., 2007, 246 oldal, 2280 Ft
