"Mikor kilenc hónapja / elkezdtem írni ezt / a könyvet, erre koncentráltam. / Hogy adja meg magát nekem / korábban. / De nem." (Piero della Francesca: A születés) Beszédes sorok az olvasó számára. Jelenti azt is, hogy nehézségei támadtak a költőnek az anyag végső birtokbavételével. Nem is csoda, hiszen a két londoni képtár majd hatvan remekművét veszi szemügyre (az ókortól napjainkig), és a művek mély elemzései, a mai korba vetített értelmezései adják a verseskötet anyagát. Az olvasó élményét teljessé teszi, hogy az interneten láthatjuk is e képeket, tehát egy albumot is kapunk a kötet mellé. Lanczkor a legjobb műértelmezési versek nyomdokain halad, amikor Rilke és Keats klasszikus opusait megidézve indul neki a tárlatvezetésnek. Az Archaikus Apolló-torzó párverse itt Vermeer Virginál előtt álló fiatal nője. Ugyanazok a költői-metafizikai mozdulatok, és bár nagy bátorságra vall Rilke eme remekét egy másik műtárgyra rákopírozni, Lanczkornak ez tökéletesen sikerül. Míg Rilkénél a hiányzó fej (és szem), itt az üres tér ("mintha a vásznának festménnyi üregét / egy mozdulattal kitépné magához") és a hiányzó szemlélő, a képet alkotó festő (Jan van Eyck: Az Arnolfini házaspár) vagy a műbe történő behatolás, az annak felületét gondolatilag megnyitni akaró költő lesz a kulcsfigura. Nagyon bonyolult szellemi játék részesei leszünk, hiszen a metafizikai ablak, amin keresztül szemlélődik, feltűnő és ismétlődő jelzésekkel van ellátva; szinte hivalkodik azzal, hogy milyen merész és tereken átszökő az a gondolati ív, ami majd az egész köteten végighúzódik.
A képeken a testek árnyéka következetesen gödörré mélyül, ez azonban maga is kitöltetlen negatív testté válik, hogy aztán a pompeji hamukő alatt maradó testüregek kiöntése, egy londoni, elbontandó ház (Whiteread: Ház) belső terének betonnal való feltöltése után a kötet logikai és gondolati ritmusát követve jussunk el sokértelműen Krisztus testéhez, a térbeli hiányát újra kitöltő feltámadásához (Caravaggio: Az emmausi vacsora). Hogy ezt a versét Borbély Szilárdnak ajánlja, aki talán a legmélyebben foglalkozott az utóbbi években a halál és a test problémájával, megint Lanczkor rendkívül átgondolt és pontos versépítkezéséről tanúskodik. De folytatódik a negatív testek felsorolása, Pheidiasz Parthenon-béli szobrán keresztül ("És majd ebben a hideg fehér / kockában kiteljesedik a tér, / az űr, még egyszer az egész szobor, / a negatívja lesz a pozitívja. / Ahogy magát felszívja."). De nem áll meg, Whiteread Védőgátjának kockáiban halott embrió kiöntött teste rejtőzik, Damien Hirst A halál fizikai képtelensége egy élő tudatában című műve pedig egy üvegakváriumba zárt tartósított cápa. Itt már a hal, e Krisztus-szimbólum révén egészen a corpus közelébe jutunk, hogy még százféle módon és kerülő utakon, újabb és újabb jelképerdőkön keresztül (levél, fallosz - hal, kasztrálás - keresztre feszítés) jussunk el a kötet tengelyébe állított Goya-képekhez. Míg a költő újra és újra visszatér a katolikus hit mai érvényességének kérdéseihez és a kereszténység tradicionális értékrendjéhez, ezek a versek, mintegy zárt térbe érve (hiszen Goya Madrid melletti egykori házának szobáit festette ki ezekkel az ún. sötét képekkel), egy szenvedélyes, szürrealisztikus és megdöbbentően modern szenvedéstörténetet mesélnek el. Goya egy válságoktól és polgárháborúktól sújtotta korszak után maga is az inkvizíció zaklatásától szenvedett. Itt, e térbe belépve látszólag felfüggesztődik a kötet eddigi nyílegyenes logikája. A képi borzalmak nagyon is pogány poklot mutatnak, és csak lazán vannak visszafűzve (kasztrálás, lefejezés) a vers biblikus és közvetlen vallásos jelképeihez. Ezek a képek artikulálatlan kiáltások, a süket Goya túlhabzó képzeletének gyümölcsei, a versek többségükben itt már nem tudják követni és "túlírni" ezeket a borzalmakat, az az érzésünk, hogy itt megtorpan a kötet. Ugyancsak mélyértelmű, hogy az eddigi testi és lelki csontra csupaszítás helyett itt a vers öltöztetni kezdi a tárgyát. "Kell a ruha a testre" - írja a Joseph Beuys: Filcöltöny című versben, majd a kötet egyik legszebb szerelmes versében: "Fel vagy öltözve. / Nekem te mindig meztelen maradsz." (Tiziano: Noli me tangere)
Hiába a kötet első versének Van Eyckkel kimondott: "Als ich kann" ("ahogy meg tudom csinálni") ígérete, ez a rendkívül nagy igényű gondolati építkezés lendületét veszti. Míg a támfalakat össze tudta kötni íves boltozattal (filozófia, teológia, képzőművészet), addig a mai élet felé való nyitással, a szerelem és szexuális vágy művészetbe ágyazott (és a képekkel kapcsolatot mutató) gyötrelmeinek ábrázolásával és értelmezésével már adós marad. Illetve az ilyen jellegű utalások keveset tesznek hozzá a kötet rendkívül ambiciózus anyagához. ("Szárazra / vetett halként ficánkol / két tiszta kezem a klaviatúra / vajszínű gombjain / ...A faszom kivan." Coreggio: Merkúr okítja...) Mint Radnóti Sándor megjegyzi a bécsi akcionistákról szóló cikkében, náluk a hal egyszerre a fallosz és Krisztus jelképe. Ekként e versben háromszor is megidéződik az előbb említett testrész.
Csúcspontja lehetett volna a kötetnek (Földszint. Levágja alvó szerelmének a fejét, Fönn az emeleten. Két nő nevet egy férfin) a kasztráció, a fej levágásának (Keresztelő Szent János), a nemek cseréjének rituáléja, de igazából, ha el is éri ezt a magasságot a kötet, a második rész már nem ilyen következetes, és nem is ennyire igényes. A templom külső díszei, a kupola, a tornyok már megépítetlenek maradnak. A húsvét (Április) versei után egykedvűen és kicsit fáradtan folytatódnak a képek leírásai, még közhelyek is becsúsznak olykor ("Mint egy kavics / a gödör fenekén, / úgy fénylik a remény." Jackson Pollock: Nyáridő / 9A). De az az intellektuális feszültség, ami a kötet első részét jellemezte, nem tér vissza többé.
Kalligram, 2008, 103 oldal, 1500 Ft
