A nyolcvanas években megjelent, de az újabb kiadásokban későbbi novellákkal is bővülő, önéletrajzi írásokat tartalmazó kötet semmit nem fakult. Sőt mind elevenebben és mélyebbről fakadóan igazítja magát a mához, és titokban regénnyé óhajtana válni. Spiró a legtudatosabb elbeszélőink egyike, aki már huszonéves kora óta naprakész tervei szerint halad írói pályáján, ezért is meglepő, hogy nem jutott eszébe - ilyen anyag birtokában! -, hogy életrajzi jellegű nagyregénnyel gazdagítsa a mai magyar irodalom elenyésző remekműveinek számát. Mindig lemondó volt, szkeptikus, kissé személytelen, s főként nem gondolhatta, hogy a valóságos élet még szerény elvárásaihoz képest is egy zordabb arcát mutatja majd neki.
Ez a hang végsően érett, és kifájta magát. Úgy szól, mint akinek visszavonhatatlanul az időbe olvadt már az élete, s ha valamiként még elviselhető mindez, csupán a fölös élettapasztalat okán és az irodalmi megformálás érdekében. Az írások pontossága, kíméletlensége, a szenvedés és az érzelmek terén mutatott visszafogottsága arra vallanak, ha benne az élet szavakká válik, osztozik a szobrász nyersanyagának hideg keménységével. A legmélyebb érzések és szenvedélyek is mintha csak egy kőfelület finom gyűrődései, mélybe vágott ráncai lennének.
Az apa korai halála az első stáció, amit bizonyára sosem tud értelmesen, felnőttként feldolgozni. Mert talán még nem volt érett erre a halálra. A kötet címadó novellája szűkszavúan, de annál nagyobb feldúltsággal vall erről a gyötrő tragédiáról. A halálosan beteg apa éjjel vécére megy, a fia ágyába segíti, betakarja. Az apa megvallja: "Álmodtam neked egy jó témát", majd holnap elmondom. De nincs holnap, az apa másnap meghal. A témát örökre magával viszi. Ha Kafkáról lenne szó, azt is mondhatnánk, talán éppen ez a legizgalmasabb. De itt a mélyben másként alakul, nem a téma a fontos, egyedül csak az apa. Több novellában is megidéződik, majdnem mindegyikben visszafáj.
A kötet második rétege a feleség világa. A csodálat, a szerelem, a meghittség, a féltékenység, a lemondás, az elviselhetetlen bánat és a fájdalom árnyalta emlékeké. Itt az énből néha Szerző lesz. Vékony kis lepel a sebek takarására. A lét belemozdul a legnagyobb földi tragédiák világába. De az elbeszélés hangja elegáns, tűnődő, kiegyensúlyozott. Megértő és önostorozó. Elkíséri a Moszkva melletti dácsák egyikébe a szerelméhez, egy orosz fiúhoz, tudván, hogy soha sem lesznek boldogok ők, a hűtlenek sem. (Erdő) Ugyanolyan tapintatosan és vigyázva, ahogy Orpheusz kísérte volna vissza Euridikét az alvilágba, ha még egy reménye marad, hogy egyszer visszajöhet érte. De nem lehet. A kínai vendéglő című novellában csak a negyedik oldalon derül ki, hogy miközben a szerző beül az étterembe, és végigpergeti emlékei közt, hol és mikor ült ő eddig kínai étteremben, és soha a volt feleségével, akit éppen ebben az órában temetnek, és nem hívták meg a temetésre, holott talán vágya lett volna, ki nem mondott kívánsága, hogy kínai étteremben egyszer együtt ebédeljenek. Miközben a szertartásszerű fogások fölött mereng, két másik szertartás is folyik egy időben. Egyik távolabb egy temetőben, ahol a szeretett lényt földelik el éppen, a másik az író lelkében, rég betemetett emlékeket ás elő a múlt agyagából. Mindez a fájdalom racionális zónájában, a tárgyilagosság hétköznapi színfalai közt.
Az elmúlást úgy éli meg, hogy belülről folytatja a halottak, az őt elhagyók, a disszidáltak életét. A jelen ilyen szempontból egy lakatlan és lakhatatlan lomtárrá válik benne. Ahogy a Híd című novellában írja: A mások (apja) fülével hall, és a mások (feleség) szemével lát, s a legjobb barátja agyával gondolkodik majd tovább, aki épp ebben az időben hagyja el hazáját.
De hogy mindez még fokozódhat, a szinte már kibeszélhetetlen borzalom, Az idők fenekén című novella bizonyítja. Itt megint Hadészban járunk, de Orpheusz még az előbbi helyzeténél is sokkal kiszolgáltatottabb és esendőbb. Szerelmét viszi haza, halálosan beteg szerelmét, akivel későn találkoztak, vagy túl későn ismerték fel, hogy mit jelentenek egymás számára. Az asszonyt otthon családja, magatehetetlen, tehát elhagyhatatlan férje várja. A Rákóczi úton haladnak, lepusztult, üres, posztumusz a város. Olyan, mint egy kripta Hadész főterén.
Ehhez képest a többi novella mintha csak árnyalná, titkolná vagy távolivá, még éppen elviselhetővé enyhítené a történéseket. Mert mindez Kelet-Európában esett meg, egy, az egész életét a kultúra és az irodalom dolgára feltevő, a körülmények és a történelem által sorsüldözött emberrel, aki dolgát végezni jött ide, nyelvek sokaságát tanulta meg, anyanyelvévé tette a környező országok egynémelyikének irodalmát, idegenként bejárta a fél világot, kapcsolatba került olyanokkal, akik egész életüket szinte létük emigránsaiként voltak kénytelenek elszenvedni. (Honn, Jókora kis temető) Az itthon maradók mintha örökös háborús elő- és utóérzetükkel kapcsolódnának a valósághoz, s hogy ez nem az írói érzékenység túlnövesztett sziluettje, az be is bizonyosodik majd, amikor a Triesztből induló vonat hajdani utasaira gondol vissza az író. (Kincs) Ez a nomád, a megélhetéséért ordasmód küzdő tömeg, amely feltartóztathatatlanul üzérkedik az olasz-horvát határon; mi lett vele vajon? Mind meghaltak-e a következő évek háborúiban?
És Rilke gondolatával felel, a feleségére érti: "Bámulom egykori magunkat és új szemmel, mert nekünk még egyéni halál adatott meg. (...) A legnagyobb adomány a sorstól, ha nem tömegsírba kaparják el az embert."
A kötet olyan gazdagon át van szőve a rossz időben, rossz helyen születettek értékek után sóvárgó, a leégett alexandriai könyvtár pusztulásán már nem is síró, hanem annak szellemét magában megőrző, a holt könyvek világát újra hatékonnyá tenni akaró elfogultsággal, missziótudattal és az egyéni tragédiákat lelke mélyére gyűrni akaró élni akarással, hogy úgy érezhetjük, ez a könyv az író akarata ellenére, szinte magától íródik majd tovább. Újabb és újabb vetületét rajzolja meg a műbe rejtett emberi kapcsolatoknak.
Egy éjjel, amikor az olvasó leveszi a polcról, már vaskos regény lesz. Bármire képes remekmű.
Scolar Kiadó, 2008, 345 oldal, 2950 Ft
