Szabó Sz. Csaba

Egyáltalán nem ájultunk el a Sziget idei popzenei kínálatától, de a Queens Of The Stone Age mellett az alábbiakról is úgy gondoljuk, hogy igazán csábító ajánlatok.

Morrissey, aki éppoly önérzettel és következetességgel viseli teddy boyosan ágaskodó frizuráját, mint élete nyomasztó terhét, éppen harminc éve debütált a The Smiths élén, és pont tíz éve annak, hogy komolyabb ráncfelvarrást hajtott végre kifulladó szólókarrierjén.

Van úgy, hogy a nagyipari profizmussal előállított, kiszámított, személytelen, tántoríthatatlanul mainstream popzene inspirálja a független, saját útjukat járó zenészeket; ebből lesz az a valami, amit úgy hívnak, hogy termékeny feszültség.

A svéd elektropop királynője és a pimasz angol popdívácska is új lemezt adott ki nemrég. Kíváncsiak voltunk rá, hogy el tudják-e most is csavarni a fejünket.

A nullás évek közepén a New York-i Hold Steady volt az Egyesült Államok talán legzseniálisabb esküvői és kocsmazenekara.

A kéttagú seattle-i Inquisition a fontolva haladás híve. A black metal zenekart az énekes-gitáros Dagon alapította Kolumbiában, lassan negyedszázada, majd 1996-ban áttette a székhelyét Észak-Amerikába, ahol egyrészt a dobos Incubusszal kiegészülve kialakult a máig stabil felállás

A lounge-os, hiphopos art-popot játszó Cibo Matto két japán, de New Yorkban élő lány duója volt, amely a 90-es évek közepén-végén egészen menő tudott lenni a maga kicsit infantilis, kicsit különutas, ám a korszellembe mégis tökéletesen passzoló zenéjével.

Hogy a Pixies pontosan miért is volt a nyolcvanas évek végének, ill. a kilencvenes évek elejének legfontosabb és egyúttal legjobb (ami páratlan teljesítmény) rockzenekara, arról tényleg oldalakat lehetne megtölteni, úgyhogy mi most maradjunk annyiban, hogy olyan szégyentelenül fülbemászó és olyan megfoghatatlanul szürreális, neurotikusan elvisított popszámokat senki nem írt a korszakban, mint a még száz kiló alatti és némi frizurát is felmutató Frank Black.

A Wooden Shjips újpszichedelikus rockzenét játszó együttes a zsáner szülőhazájából, San Franciscóból, feltűnően őszes szőrzeteket viselő, Eric Clapton- vagy Grateful Dead-rajongó középkorú családapáknak tűnő tagokkal, akik azonban rendkívül fiatalos lendülettel jelentetik meg kiadványaikat: a 2006-os alakulás óta az idei már a negyedik rendes soralbum.

A régi vágású amerikai punk-rock rajongóinak bizonyára remek hír, hogy majdnem harmincévnyi, pár röpke összeállással tarkított szünet után idén megint van Black Flag, ráadásul nem is egy, hanem mindjárt két felállás zenél minden idők második legismertebb punklogója előtt a termékeny rivalizálás jegyében.

Aki igazán szereti a kultúrát, az szereti az annak peremén felhalmozódott olcsó szemetet is;