Pár jó popszám – Robyn és Lily Allen új lemezei

  • G. A.
  • Szabó Sz. Csaba
  • 2014. június 9.

Zene

A svéd elektropop királynője és a pimasz angol popdívácska is új lemezt adott ki nemrég. Kíváncsiak voltunk rá, hogy el tudják-e most is csavarni a fejünket.

Röyksopp & Robyn: Do It Again

A különutas elektropop svéd királynője, Robyn és a starbucksos papírpohár mellé járó ízléses háttérzenét figyelemre méltó popérzékenységgel és azzal a bizonyos skandináv coollal feldobó norvég Röyksopp nem első ízben dolgozik egymás lemezén, ám a Do It Again az első közös egész estés produkció, ami azért komoly várakozásokra ad okot, még úgy is, hogy csak egy ötszámos (igaz, több mint félórás) minialbumról van szó.

Pláne, hogy Robyn, aki az elmúlt lassan tíz év egyik legizgalmasabb, legöntörvényűbb mainstream popénekesnője (és most tényleg nem sok választ el minket attól, hogy bedobjuk a "gondolkodó ember Madonnája" szintagmát vagy valami más, jól hangzó hülyeséget) már négy éve, a nagyszerű Body Talk óta nem jelentkezett nagylemezzel.

false

Robyn nem csupán azért érdekes, mert kolléganőitől eltérően lassan húsz éve pontosan ugyanúgy néz ki, vagy mert az új évezredben az elsők között volt, aki bevitte - a persze előremutató és "okos", de mégiscsak: színtiszta - popzenét azokba a háztartásokba is, ahol legfeljebb a Radiohead-albumok jelentették az egyetlen kapcsolatot a slágerlistákkal, hanem például azért is, mert a Robyn-albumokon nem csak a kislemezes slágereket lehetett minden bűntudat és valami furcsa, kellemetlen feszengés nélkül élvezni. Ráadásul képes úgy eltűnni évekre a radarról, hogy amikor megint feltűnik, akkor tényleg minden róla szól.

Ettől függetlenül a Do It Again nem az a bizonyos parádés visszatérés, elsősorban azért, mert furcsa módon nem Robyn a lemez főszereplője, hanem sajnos a Röyksopp. A záró, végeláthatatlanul hosszú, instrumentális, kellemesen puttyogó és természetesen dögunalmas downtempo-fantáziát például nyugodtan kihagyhatja mindenki, aki nem azért hallgat zenét, hogy egy nehéz munkanap után lazítson végre egyet, az erőtlen "acides" bugyborékolásával már-már paródiának ható Sayit pedig, amelyben az énekesnő gyakorlatilag a hangminta szerepét tölti be, tényleg súlyos tévedés. Azonban a maradék három dalért mégiscsak megérte. A címadó akármelyik Robyn-lemezen rajta lehetne: menő (de nem annyira, hogy gyorsan avuljon), bombasztikus (de nem harsány), kicsit melankolikus, kicsit euforikus - egy jó popszám, na. A negédes, de még bőven élvezhető power-szintiballada Every Little Thing sem lóg ki az életműből, az elégikus és nagy ívű szaxofonszólóval megerősített, tízperces, ám egy pillanatig sem unalmas, akár egy elektropopos Sade-dalnak is beillő Monument című nyitószám pedig talán az album csúcspontja.

Szabó Sz. Csaba

Cooking Vinyl/Neon Music, 2014

 

 

 

Lily Allen: Sheezus

Nagyon is csábító a lehetőség, hogy laposkásra sikeredett harmadik lemezét hallgatva elmerengjünk azon, hogy vajon miként is tudott ez a teljesen átlagos hangú és külsejű angol lány globális ismertségre szert tenni, de ne legyünk igazságtalanok: Lily Allen 2006 táján igazi karakterként emelkedett ki gyárakban előrecsomagolt pályatársainak szomorú tengeréből.

false

A még most is csak 29 éves (anti)popdíva két figurát egyesített magában: a beszíva hadaró, kedves szomszéd lányét és a hol a saját családjának, hol a homofóboknak (ez volt a Fuck You, amelyet egy játékos klipben, amolyan társadalomjobbító szándékkal magyar színművészek is elővezettek néhány éve) vagy bárki másnak bátran beolvasó bestiáét. Rokonszenves volt és bosszantó, arrogáns és ártatlan, a zenéjét pedig ugyanezekkel a szópárokkal lehetett jellemezni - egészen mostanáig. Az elmúlt éveket főállású anyukaként végigpörgető Lily visszatérő albumáról ugyanis egyfelől pont a világosan kijelölt és a szövegsorokkal eredményesen eltalált céltáblák hiányoznak, másfelől meg az, hogy a zene természetesen és magától értetődően legyen naprakész.

A kivételt az egyből a lemez indítójaként elsütött címadó jelenti, amely egyszerre emel kalapot a jelen nagy női popsztárjai előtt, és fricskázza meg őket frivolan, miközben a belassított tempóval és a trapes dobhangzással csuklóból aktualizálja a bemutatkozó lemez hiphopos ízeit: az eredmény távolról sem közhelyes, mégis ragadós, mint a vattacukor. Több ilyen viszont nincs a lemezen. Helyette egy rémesen gyenge dubstep-, egy idétlen zydeco- és számos felhőtlenül agyatlan elektropop-szám katyvaszát kapjuk, ami itt-ott szolidan szórakoztató, de mindvégig vészesen avítt.

G. A.

Parlophone/mTon, 2014


Figyelmébe ajánljuk

Céltalan poroszkálás

A két fivér, Lee (Will Poulter) és Julius (Jacob Elordi) ígéretet tesznek egymásnak: miután leszereltek a koreai háborús szolgálatból, a veteránnyugdíjukból házat vesznek maguknak Kalifornia dinamikusan növekvő elővárosainak egyikében.

Autósmozi

  • - turcsányi -

Vannak a modern amerikai mitológiának Európából nézvést érthető és kevésbé érthető aktorai és momentumai. Mindet egyben testesíti meg a Magyarországon valamikor a nyolcvanas években futó Hazárd megye lordjai című, s az Egyesült Államokan 1979 és 1985 között 146 részt megérő televíziós „kalandsorozat”, amely ráadásul még legalább három mozifilmet is fialt a tengerentúli közönség legnagyobb örömére, s Európa kisebb furcsálkodására.

Húsban, szőrben

Mi maradt élő a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa programból? Nem túl hosszú a sor. A Tudásközpont és a Zsolnay Örökségkezelő Nkft. kulturális intézményei: a Zsolnay Negyed és a Kodály Központ, és a Zsolnay Negyedben az eleve kiállítótérnek épült m21 Galéria, amelynek mérete tekintélyes, minősége pedig európai színvonalú.

Rémek és rémültek

Konkrét évszám nem hangzik el az előadásban, annyi azonban igen, hogy negyven évvel vagyunk a háború után. A rendszerbontás, rendszerváltás szavak is a nyolcvanas éveket idézik. (Meg egyre inkább a jelent.)

Az igazságnak kín ez a kor

A családregény szó hallatán rendre vaskos kötetekre gondolunk, táblázatokra a nemzedékek fejben tartásához, eszünkbe juthat a Száz év magány utolsó utáni oldalán a kismillió Buendía szisztematikus elrendezése is.

Kultúrnemzet

„A nemzetgazdasági miniszter úr, Varga Mihály 900 millió forintot biztosított ennek az épületnek a felújítására – nyilván jó összeköttetésének köszönhetően. Lám, egy nemzeti kormányban még a pénzügyminiszter is úgy gondolja, hogy a kultúra nemcsak egy sor a magyar költségvetésben, hanem erőforrás, amelynek az ország sikereit köszönhetjük.”