Rendre visszatérő és részint jogos kritika Beck Hansennel kapcsolatban, hogy ő a kilencvenes évek emblematikus figurája, akire azért annyira már nem érdemes odafigyelni a XXI. században.
Utolsó igazán fontos és/vagy izgalmas lemeze, a Midnite Vultures 1999-ben jelent meg, azóta pedig egyre apukásabb, egyre unalmasabb és egyre szcientológusabb lett, a korábbi lemezekre jellemző, a lo-fis pszichedéliától az űrfunkig terjedő vad eklektikát pedig afféle tét nélküli, langyos örömzenélés váltotta fel.
A teljes képhez azért hozzátartozik, hogy voltak tényleg jó pillanatok az érett harmincas, terápiás Sea Change-en, a formulához inkább kevesebb, mint több sikerrel visszatérő Guerón meg a többin is, ám az elmúlt tíz évben azért nyilvánvalóvá vált, hogy valami sajnos végképp elveszett. Meg hát miért is hallgatná ezeket bárki, mikor ott van helyettük a Mellow Gold, az Odelay és a Mutations? Meg az MTV Makes Me Want To Smoke Crack.
| ||
Beck azonban nem adja fel, és miért is tenné. Hat év után (messze a leghosszabb szünet két Beck-lemez között, igaz, a köztes időben azért csinált sok minden mást is) megint kiadott egy új nagylemezt, amin nincs se bossa nova, se hiphop, se funk, se semmi ilyesmi, vannak viszont szépen zörgő és csilingelő akusztikus gitárok, puha, néha filmzenésen grandiózus vonósok, párás pszichpop, zongora, csendes melankólia, miegyéb. A végeredmény pedig egyáltalán nem rossz - a hangütését tekintve hasonló, az emlékeimben már csak halványan élő, vérszegény Sea Change-hez képest pedig kifejezetten kellemes. A nyitó, légiesen szép Morningot például a kreatív csúcskorszakát élő Beta Band is írhatta volna, és bár ehhez mérhető csúcspont nincs a későbbiekben, azért a Morning Phase-t mégis nagyon jó hallgatni - akár odafigyelve, akár csak úgy, a háttérben.
Nick Drake (Heart Is A Drum) vagy akár Paul Simon (Turn Away) neve teljesen nyilvánvaló viszonyítási pont, és ezzel nincs is semmi baj. Mint ahogy azzal sincs, hogy a folkos, americanás, énekes-dalszerzős vonal mellett van (vagy mintha lenne) egy halvány AOR-os, szoftrockos mellékíze is az albumnak; a műfaj klasszikusa, a kicentizett, rádióbarát power-balladák legnagyobb királya, a manapság keveset emlegetett Bread együttes neve többször is beugrott, ahogy a Blue Moonnál a színvonalas magyar popzenét játszó színvonalas magyar popzenészek legnagyobb kedvence, Peter Gabriel. De hangsúlyoznám, hogy ez utóbbi is teljesen a helyén van, belefér, és egy pillanatig sem emlékeztet mondjuk a Coldplayre. Időtlen megszólalású, nem tenyérbe mászóan érzelmeskedő, de sokszor megindító, nagy ívű, mégis intim hangulatú, tényleg szép lemez lett ez. Persze jó kérdés, hogy mondjuk öt év múlva is eszünkbe jut-e majd elővenni; most arra szavaznánk, hogy igen, miért is ne.
Universal, 2014
