Lemez

Középtempós, középutas – Pixies: EP1; EP2

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2014. február 28.

Zene

Hogy a Pixies pontosan miért is volt a nyolcvanas évek végének, ill. a kilencvenes évek elejének legfontosabb és egyúttal legjobb (ami páratlan teljesítmény) rockzenekara, arról tényleg oldalakat lehetne megtölteni, úgyhogy mi most maradjunk annyiban, hogy olyan szégyentelenül fülbemászó és olyan megfoghatatlanul szürreális, neurotikusan elvisított popszámokat senki nem írt a korszakban, mint a még száz kiló alatti és némi frizurát is felmutató Frank Black.

És persze senki más nem énekelt olyan romlott angyalhangon, mint Kim Deal. Joey Santiago, a frontember egójának árnyékában tapintatosan meghúzódó szürke eminenciás pedig simán volt akkora gitárhős, mint Thurston Moore vagy J Mascis. A hét, rendkívül termékeny és rendkívül kaotikus év után méltatlan körülmények között feloszlott zenekar első három lemeze (Come On Pilgrim, Surfer Rosa, Doolittle) a közmegegyezés szerint felülmúlhatatlan remekmű, de a Frank Black szólópályáját megelőlegező Bossanovának és Trompe Le Monde-nak is megvan a maga lojális tábora. Egy gyakorlatilag hiba nélküli, folyamatosan hivatkozási alapnak számító életmű pedig nyomasztó teher tud lenni, így nem is csoda, hogy a 2004-ben, egy évtized szünet után újjáalakult Pixies megelégedett azzal, hogy a megérdemelt babérokat végre-valahára learatva önmaga emlékzenekarát alakítsa óriási, de tényleg óriási sikerrel.

Aztán tavaly minden megváltozott. Egyrészt váratlanul kilépett Kim Deal, akit aztán a talpraesett együttes gyorsan pótolt egy másik Kim nevű basszusgitáros lánnyal (igaz, ez az együttműködés csak pár hónapig tartott), másrészt pedig kijött egy egészen kellemes új kislemez, a Bagboy, amihez egy Kim Deal-énekhangdublőrt is sikerült keríteni. A Bagboyt hamarosan két EP követte szeptemberben, illetve idén januárban, és nemsokára érkezik majd a harmadik is. Bár a közelmúlt kínos eseményeinek fényében talán ez is nagy dolog, a legtöbb, amit ezekről a kiadványokról el lehet mondani, hogy nem rém bosszantóak. Kontrollálatlan visításra, szörfbe vagy pszichedéliába hajló gitárgyilkolásra, punkos tempókra, autisztikusan pengetett négyhangos basszustémákra és varázslatos refrénekre nyilván nem érdemes számítani, inkább Frank Black hullámzó minőségű szólólemezeinek középtempós-középutas pillanatait idézik a dalok. Talán a Blue Eyed Hexe az egyetlen igazi kivétel, mert az meg olyan, mint egy primkóbb AC/DC-szám, ami nagy meglepetésre egészen szórakoztató. Meg hát milyen címek ezek, hogy Indie Cindy meg What Goes Boom? Ki akarna ilyesmit meghallgatni, amikor a Something Against You meg a Broken Face már első ránézésre is sokkal meggyőzőbb?! Az meg, hogy az unalmas Greens and Blues a csodálatos Gigantic folytatása lenne, nyilván csak valami rossz vicc. Nem dőlt össze a világ, de nem is gazdagodott a közjó.

Pixies, 2014

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit.