És persze senki más nem énekelt olyan romlott angyalhangon, mint Kim Deal. Joey Santiago, a frontember egójának árnyékában tapintatosan meghúzódó szürke eminenciás pedig simán volt akkora gitárhős, mint Thurston Moore vagy J Mascis. A hét, rendkívül termékeny és rendkívül kaotikus év után méltatlan körülmények között feloszlott zenekar első három lemeze (Come On Pilgrim, Surfer Rosa, Doolittle) a közmegegyezés szerint felülmúlhatatlan remekmű, de a Frank Black szólópályáját megelőlegező Bossanovának és Trompe Le Monde-nak is megvan a maga lojális tábora. Egy gyakorlatilag hiba nélküli, folyamatosan hivatkozási alapnak számító életmű pedig nyomasztó teher tud lenni, így nem is csoda, hogy a 2004-ben, egy évtized szünet után újjáalakult Pixies megelégedett azzal, hogy a megérdemelt babérokat végre-valahára learatva önmaga emlékzenekarát alakítsa óriási, de tényleg óriási sikerrel.
Aztán tavaly minden megváltozott. Egyrészt váratlanul kilépett Kim Deal, akit aztán a talpraesett együttes gyorsan pótolt egy másik Kim nevű basszusgitáros lánnyal (igaz, ez az együttműködés csak pár hónapig tartott), másrészt pedig kijött egy egészen kellemes új kislemez, a Bagboy, amihez egy Kim Deal-énekhangdublőrt is sikerült keríteni. A Bagboyt hamarosan két EP követte szeptemberben, illetve idén januárban, és nemsokára érkezik majd a harmadik is. Bár a közelmúlt kínos eseményeinek fényében talán ez is nagy dolog, a legtöbb, amit ezekről a kiadványokról el lehet mondani, hogy nem rém bosszantóak. Kontrollálatlan visításra, szörfbe vagy pszichedéliába hajló gitárgyilkolásra, punkos tempókra, autisztikusan pengetett négyhangos basszustémákra és varázslatos refrénekre nyilván nem érdemes számítani, inkább Frank Black hullámzó minőségű szólólemezeinek középtempós-középutas pillanatait idézik a dalok. Talán a Blue Eyed Hexe az egyetlen igazi kivétel, mert az meg olyan, mint egy primkóbb AC/DC-szám, ami nagy meglepetésre egészen szórakoztató. Meg hát milyen címek ezek, hogy Indie Cindy meg What Goes Boom? Ki akarna ilyesmit meghallgatni, amikor a Something Against You meg a Broken Face már első ránézésre is sokkal meggyőzőbb?! Az meg, hogy az unalmas Greens and Blues a csodálatos Gigantic folytatása lenne, nyilván csak valami rossz vicc. Nem dőlt össze a világ, de nem is gazdagodott a közjó.
Pixies, 2014
