Lemez

Középtempós, középutas – Pixies: EP1; EP2

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2014. február 28.

Zene

Hogy a Pixies pontosan miért is volt a nyolcvanas évek végének, ill. a kilencvenes évek elejének legfontosabb és egyúttal legjobb (ami páratlan teljesítmény) rockzenekara, arról tényleg oldalakat lehetne megtölteni, úgyhogy mi most maradjunk annyiban, hogy olyan szégyentelenül fülbemászó és olyan megfoghatatlanul szürreális, neurotikusan elvisított popszámokat senki nem írt a korszakban, mint a még száz kiló alatti és némi frizurát is felmutató Frank Black.

És persze senki más nem énekelt olyan romlott angyalhangon, mint Kim Deal. Joey Santiago, a frontember egójának árnyékában tapintatosan meghúzódó szürke eminenciás pedig simán volt akkora gitárhős, mint Thurston Moore vagy J Mascis. A hét, rendkívül termékeny és rendkívül kaotikus év után méltatlan körülmények között feloszlott zenekar első három lemeze (Come On Pilgrim, Surfer Rosa, Doolittle) a közmegegyezés szerint felülmúlhatatlan remekmű, de a Frank Black szólópályáját megelőlegező Bossanovának és Trompe Le Monde-nak is megvan a maga lojális tábora. Egy gyakorlatilag hiba nélküli, folyamatosan hivatkozási alapnak számító életmű pedig nyomasztó teher tud lenni, így nem is csoda, hogy a 2004-ben, egy évtized szünet után újjáalakult Pixies megelégedett azzal, hogy a megérdemelt babérokat végre-valahára learatva önmaga emlékzenekarát alakítsa óriási, de tényleg óriási sikerrel.

Aztán tavaly minden megváltozott. Egyrészt váratlanul kilépett Kim Deal, akit aztán a talpraesett együttes gyorsan pótolt egy másik Kim nevű basszusgitáros lánnyal (igaz, ez az együttműködés csak pár hónapig tartott), másrészt pedig kijött egy egészen kellemes új kislemez, a Bagboy, amihez egy Kim Deal-énekhangdublőrt is sikerült keríteni. A Bagboyt hamarosan két EP követte szeptemberben, illetve idén januárban, és nemsokára érkezik majd a harmadik is. Bár a közelmúlt kínos eseményeinek fényében talán ez is nagy dolog, a legtöbb, amit ezekről a kiadványokról el lehet mondani, hogy nem rém bosszantóak. Kontrollálatlan visításra, szörfbe vagy pszichedéliába hajló gitárgyilkolásra, punkos tempókra, autisztikusan pengetett négyhangos basszustémákra és varázslatos refrénekre nyilván nem érdemes számítani, inkább Frank Black hullámzó minőségű szólólemezeinek középtempós-középutas pillanatait idézik a dalok. Talán a Blue Eyed Hexe az egyetlen igazi kivétel, mert az meg olyan, mint egy primkóbb AC/DC-szám, ami nagy meglepetésre egészen szórakoztató. Meg hát milyen címek ezek, hogy Indie Cindy meg What Goes Boom? Ki akarna ilyesmit meghallgatni, amikor a Something Against You meg a Broken Face már első ránézésre is sokkal meggyőzőbb?! Az meg, hogy az unalmas Greens and Blues a csodálatos Gigantic folytatása lenne, nyilván csak valami rossz vicc. Nem dőlt össze a világ, de nem is gazdagodott a közjó.

Pixies, 2014

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.