Lemez

Nem tesz kárt

Black Flag: What The...

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2014. január 5.

Zene

A régi vágású amerikai punk-rock rajongóinak bizonyára remek hír, hogy majdnem harmincévnyi, pár röpke összeállással tarkított szünet után idén megint van Black Flag, ráadásul nem is egy, hanem mindjárt két felállás zenél minden idők második legismertebb punklogója előtt a termékeny rivalizálás jegyében.

Ennél már csak az lehetne jobb, ha, mondjuk, három vagy négy együttes (többre gondolni sem merünk) játszaná a klasszikus dalokat és néhány, a kutyát sem érdeklő új szerzeményt. Az egyik zenekart úgy hívják, hogy Flag: a Black Flag első inkarnációjából, a Circle Jerksből és újabban az Off!-ból is ismert énekes, Keith Morris van benne és még néhány régi arc (Chuck Dukowski, Dez Cadena és Bill Stevenson). A másik együttesnek pedig az a neve, hogy - és most kapaszkodjon meg mindenki - Black Flag! Ebben az egyébként sem túl kiegyensúlyozott felállásairól ismert anyazenekar egyetlen állandó tagja és fő dalszerzője, az SST kiadót megalapító Gregg Ginn és a Black Flag második énekese, Ron Reyes domborít néhány kísérőzenésszel kiegészülve. Illetve állítólag Ron Reyes már nem is tagja a zenekarnak, mert az egyik koncerten lecserélték valami Mike Vallely nevű gördeszkabajnokra, ami már annyira abszurd, hogy mi sem hisszük el teljesen.

Annyi viszont biztos, hogy készült Black Flag néven egy nagylemez (sorrendben ez a hetedik), amin Ron Reyes énekel, Gregg Ginn pedig gitározik (a klasszikus Dale Nixon alias alatt). Ahogy az oly gyakran előfordul az ilyen-olyan formában visszatérő/új lemezeket megjelentető legendák esetében, természetesen ez a lemez sem borzasztóan, felháborítóan rossz. Miért is csinálna rossz zenét Reyes és Ginn? Vagy a Pixies egy másik Kim nevű csajjal? Vagy a Stranglers Hugh Cornwell nélkül? Vagy a kizárólag Jerry Onlyból álló Misfits? (Csak viccelünk persze, utóbbi természetesen rettenetes.) Akad egy-két emlékezetesen monoton riff, néhány jó tempó (vannak gyorsabb és grúvosabb számok is), megidéződik a Black Flag korai, punkos időszaka és a későbbi, heavy metalba és noise rockba hajló is, a középkorú Reyes kellemes, dühösnek szánt fahangon ordibálja végig a lemezt, és a hangzás is egészen rendben van. Szóval senkiben nem fog kárt tenni, ha meghallgatja - de hát minek is hallgatná meg bárki? Van egy csomó friss, mondjuk úgy, ígéretes zene, és még több izgalmasnak ígérkező felfedeznivaló a múltból. Tegyük a szívünkre a kezünket: meghallgattuk vajon rendesen az összes Black Flag-lemezt? Én például a Loose Nutot még soha. Úgyhogy kezdjük inkább azzal.

SST, 2013

Neked ajánljuk

Ezeket fogadtuk meg a legtöbben 2023-ra

  • Fizetett tartalom

Az alábbi, 2023-ra vonatkozó best of újévi fogadalmak ugyan kifejezetten egy amerikai felmérés eredményei, de nem meglepő módon könnyen megtalálhatjuk a listában a saját titkos vagy kevésbé titkos vágyainkat is.

Kesergő a két öszvérhez

A Három óriásplakát Ebbing határában és az Erőszakik rendezője minden próbálkozás során méterekkel emeli a lécet önmaga előtt, s – mint mindig – most is gond nélkül libben át felette. McDonagh ezúttal is egy elszigetelt atmoszférában kutatja az „emberi” jelző jelentéstartalmát, amelyet magasztalásként és sértésként egyaránt alkalmaz.

Elveszetten

  • SzSz

A rendező 2019-ben, a Házassági történet promókörútján vette újra kezébe középiskolás kora kedves könyvét, Don DeLillo Fehér zaját. Nem nehéz rájönni, miért épp akkor: a regény hősei egy misztikus esemény hatására hirtelen megkérdőjelezik saját szokásaikat, érzései­ket, sőt az egész életüket. Meglehet, hasonlóan érez egy filmrendező is, akinek szekere épp az Oscarig vezető, rögös és értelmetlen úton döcög.

Minden bizonytalan

A videókat és installációkat készítő szlovák képzőművész elsősorban az ún. átrajzolt, leg­inkább újságokban, könyvekben és képeslapokon talált képeken alapuló munkáival vált ismertté. E sikeres, több magángyűjteményben is megtalálható művek nemcsak az emlékeinkben élő, hanem nyomaiban még mindig fel-felbukkanó, a volt szovjet blokk lakói számára nagyon is ismerős vizuális és történeti hagyományait dolgozták fel és írták újra.

Kibontakozik lassan

Egy walesi bányászfaluban nőtt fel az idén 81 éves John Cale, de már gyerekkorában a zene iránt mutatott érdeklődést. Orgonált a helyi templomban, később brácsázni kezdett, azután Londonban, majd New Yorkban folytatott zenei tanulmányokat, ahol Aaron Copland volt a mestere.