Ennél már csak az lehetne jobb, ha, mondjuk, három vagy négy együttes (többre gondolni sem merünk) játszaná a klasszikus dalokat és néhány, a kutyát sem érdeklő új szerzeményt. Az egyik zenekart úgy hívják, hogy Flag: a Black Flag első inkarnációjából, a Circle Jerksből és újabban az Off!-ból is ismert énekes, Keith Morris van benne és még néhány régi arc (Chuck Dukowski, Dez Cadena és Bill Stevenson). A másik együttesnek pedig az a neve, hogy - és most kapaszkodjon meg mindenki - Black Flag! Ebben az egyébként sem túl kiegyensúlyozott felállásairól ismert anyazenekar egyetlen állandó tagja és fő dalszerzője, az SST kiadót megalapító Gregg Ginn és a Black Flag második énekese, Ron Reyes domborít néhány kísérőzenésszel kiegészülve. Illetve állítólag Ron Reyes már nem is tagja a zenekarnak, mert az egyik koncerten lecserélték valami Mike Vallely nevű gördeszkabajnokra, ami már annyira abszurd, hogy mi sem hisszük el teljesen.
Annyi viszont biztos, hogy készült Black Flag néven egy nagylemez (sorrendben ez a hetedik), amin Ron Reyes énekel, Gregg Ginn pedig gitározik (a klasszikus Dale Nixon alias alatt). Ahogy az oly gyakran előfordul az ilyen-olyan formában visszatérő/új lemezeket megjelentető legendák esetében, természetesen ez a lemez sem borzasztóan, felháborítóan rossz. Miért is csinálna rossz zenét Reyes és Ginn? Vagy a Pixies egy másik Kim nevű csajjal? Vagy a Stranglers Hugh Cornwell nélkül? Vagy a kizárólag Jerry Onlyból álló Misfits? (Csak viccelünk persze, utóbbi természetesen rettenetes.) Akad egy-két emlékezetesen monoton riff, néhány jó tempó (vannak gyorsabb és grúvosabb számok is), megidéződik a Black Flag korai, punkos időszaka és a későbbi, heavy metalba és noise rockba hajló is, a középkorú Reyes kellemes, dühösnek szánt fahangon ordibálja végig a lemezt, és a hangzás is egészen rendben van. Szóval senkiben nem fog kárt tenni, ha meghallgatja - de hát minek is hallgatná meg bárki? Van egy csomó friss, mondjuk úgy, ígéretes zene, és még több izgalmasnak ígérkező felfedeznivaló a múltból. Tegyük a szívünkre a kezünket: meghallgattuk vajon rendesen az összes Black Flag-lemezt? Én például a Loose Nutot még soha. Úgyhogy kezdjük inkább azzal.
SST, 2013
