A szektavezérek, a táncdalénekesek, az alanyi költők, a rocksztárok és a civil aktivisták legjobb és legtenyérbemászóbb tulajdonságait rendkívüli tehetséggel ötvöző énekes-szövegíró a 2004-es You Are The Quarryvel megkésve, ám nagy sikerrel mentette át magát az új évezredbe, és szólókarrierje azóta sem mutatja a kifulladás jeleit. A teljes képhez persze az is hozzátartozik, hogy a Smiths gyakorlatilag makulátlan életművéhez képest Morrissey lemezei, leszámítva talán az 1992-es Your Arsenalt, azért hullámzó minőségűek, bár igazán rossz vagy unalmas darab így sem található közöttük - meg hát eleve, Moz tényleg azon kevesek egyike, akik egyedül játszanak a saját pályájukon.
A homályos romanticizmusból és direkt szlogenekből, nagyobb társaságban is jól idézhető sorokból, banális szépelgésből és élet(nem)vezetési tanácsokból, kinyilatkoztatásokból és tépelődésből, folyamatos sértettségből és őszinte rajongásból, határtalan empátiából és mérhetetlen egóból összeálló dalszövegek, az egyszerre titokzatos és kitárulkozó Morrissey-figura, valamint a mindezt aláfestő öregfiús rockzene-gitárpop-ballada elegye pedig, ha meglepni nem is tud, azért biztos pontot jelent a történelem viharai közepette az erre fogékonyak számára. Az idén ötvenöt éves Steven Patrick Morrissey hisztije, nyafogása és színvonalas pubrockja olyan dolog, amire pár évente kifejezetten szükség van a normális életműködéshez. A szólólemezei borítóin az elmúlt tíz évben rendszerint beszédes kiegészítőkkel (géppuska, hegedű, gyermek) pózoló művész ezúttal egy rokonszenves kutya társaságában látható, a zene pedig - mondjuk az egészen keményen és direkten rockoló legutóbbi albumhoz, a Years Of Refusalhoz képest - kifejezetten eklektikus. A hangszerparkban található hárfa, didgeridoo, tangóharmonika, klarinét, rézfúvós, szinti, zongora, szóval egy sor olyan dolog, amely jól áll minden öregecskedő primadonnának. A Morrisseyre oly jellemző, feltűnő, már-már magakellető számcímadási szokások viszont ezúttal nem érvényesülnek; nehéz elhinni, hogy bárki felkapná a fejét arra, hogy A Világbéke Nem A Te Dolgod, vagy hogy A Föld A Legmagányosabb Bolygó - azért ez igencsak messze van a Nemzeti Front Diszkó szintjétől. És valahogy ugyanez a probléma a szövegekkel is - egyszerűen kevés a jól idézhető, hosszú-hosszú hetekre a fejben és a szívben ragadó sor, például a máskülönben kitűnő Staircase At The University inkább passzolna a Hallmark tévécsatorna kínálatába, semmint egy Morrissey-lemezre.
Universal, 2014
