Lemez

A hangos amerikai

The Hold Steady: Teeth Dreams

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2014. május 17.

Zene

A nullás évek közepén a New York-i Hold Steady volt az Egyesült Államok talán legzseniálisabb esküvői és kocsmazenekara.

A már akkor sem annyira fiatal, nem annyira jólöltözött és a legkevésbé sem rocksztár külsejű tagok elképesztő szakértelemmel játszották a blue-collar rock legmívesebb klasszikusait, a Don't Stop Believinget, a Refugee-t meg a Jailbreaket, pontosabban az ezekre rendkívüli módon emlékeztető saját szerzeményeiket, amelyekben minden kolosszális dobkiállás és minden epikus ikergitárszóló a helyén volt. Oké, de hát mi lehet ebben az érdekes a kulturált európai ember számára, aki nem a Carry On Wayward Sonon, hanem Molnár Ferenc drámáin nőtt fel? Noha a Hold Steady legfontosabb alapélménye a nosztalgia, a zenekar előadásmódján mégiscsak hallatszik, hogy a Born To Run óta eltelt évtizedekben azért történt már egy és más a gitárzenében, volt például olyan, hogy punk és alternatív rock, a Replacements pedig réges-rég megmutatta, hogyan kell összekombinálni a Hüsker Düt Bruce Springsteennel és sok-sok égetett szeszesitallal. Másrészt tényleg baromi jók a számok. Harmadrészt pedig: Craig Finn, a Hold Steady énekese és szövegírója egy jelentéktelen kishivatalnok külsejű geek, aki a színpadon fékezhetetlen rockistenné változik, és aki énekelni speciel egyáltalán nem tud, viszont cserébe kábé akkora karizmája van, mint Freddie Mercurynak. Mert végső soron a Hold Steadyben ez a köpcös, kopaszodó, szemüveges, szövegeiben monomániásan a tinédzserlétet dicsőítő gyógyegér a legérdekesebb, aki költői, mégis közérthető és szellemes szövegekben mesél arról, hogy nagyjából milyen lehetett fiatalnak lenni a nyolcvanas-kilencvenes évek Amerikájában.

A közmegegyezés a zenekar első három lemezét tartja igazán nagyra, de azért szerintem az utóbbi kettővel sincs komolyabb gond: kicsit talán lassult a tempó, profibb lett a megszólalás, kicsit puhultak a nagy riffek, és laposodtak a történetek, ám a formula ettől még kifogástalanul működött. A Teeth Dreamsnek is legfeljebb a már-már bántóan tükörsima hangzás róható fel: akármennyit költenek rá, úgy semfog úgy megszólalni, mint az első Boston. De a dalok tényleg tök jók, szenvedélyesek, lendületesek, és szokás szerint inkább a nagy hookokra, semmint a nagy refrénekre vannak kihegyezve, nyilván elsősorban Finn énekhangbeli hiányosságai miatt is, ám fontos megjegyezni, hogy a frontember elég sokat fejlődött ezen a téren: a The Only Thing refrénje például annyira nagy ívű, hogy azt egy Steve Perryvel kevert Bruce Springsteen sem tudta volna jobban előadni.

Razor & Tie, 2014

Figyelmébe ajánljuk

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.

Trump, a nagy béketeremtő?

Bár a gázai háborút sikerült leállítani, a Trump-féle „peace deal” valójában ott sem egy békemegállapodás, legfeljebb egy keretterv. Ukrajna esetében viszont Trump még a béketerv precíz kiszabásáig sem jutott el.