A már akkor sem annyira fiatal, nem annyira jólöltözött és a legkevésbé sem rocksztár külsejű tagok elképesztő szakértelemmel játszották a blue-collar rock legmívesebb klasszikusait, a Don't Stop Believinget, a Refugee-t meg a Jailbreaket, pontosabban az ezekre rendkívüli módon emlékeztető saját szerzeményeiket, amelyekben minden kolosszális dobkiállás és minden epikus ikergitárszóló a helyén volt. Oké, de hát mi lehet ebben az érdekes a kulturált európai ember számára, aki nem a Carry On Wayward Sonon, hanem Molnár Ferenc drámáin nőtt fel? Noha a Hold Steady legfontosabb alapélménye a nosztalgia, a zenekar előadásmódján mégiscsak hallatszik, hogy a Born To Run óta eltelt évtizedekben azért történt már egy és más a gitárzenében, volt például olyan, hogy punk és alternatív rock, a Replacements pedig réges-rég megmutatta, hogyan kell összekombinálni a Hüsker Düt Bruce Springsteennel és sok-sok égetett szeszesitallal. Másrészt tényleg baromi jók a számok. Harmadrészt pedig: Craig Finn, a Hold Steady énekese és szövegírója egy jelentéktelen kishivatalnok külsejű geek, aki a színpadon fékezhetetlen rockistenné változik, és aki énekelni speciel egyáltalán nem tud, viszont cserébe kábé akkora karizmája van, mint Freddie Mercurynak. Mert végső soron a Hold Steadyben ez a köpcös, kopaszodó, szemüveges, szövegeiben monomániásan a tinédzserlétet dicsőítő gyógyegér a legérdekesebb, aki költői, mégis közérthető és szellemes szövegekben mesél arról, hogy nagyjából milyen lehetett fiatalnak lenni a nyolcvanas-kilencvenes évek Amerikájában.
A közmegegyezés a zenekar első három lemezét tartja igazán nagyra, de azért szerintem az utóbbi kettővel sincs komolyabb gond: kicsit talán lassult a tempó, profibb lett a megszólalás, kicsit puhultak a nagy riffek, és laposodtak a történetek, ám a formula ettől még kifogástalanul működött. A Teeth Dreamsnek is legfeljebb a már-már bántóan tükörsima hangzás róható fel: akármennyit költenek rá, úgy semfog úgy megszólalni, mint az első Boston. De a dalok tényleg tök jók, szenvedélyesek, lendületesek, és szokás szerint inkább a nagy hookokra, semmint a nagy refrénekre vannak kihegyezve, nyilván elsősorban Finn énekhangbeli hiányosságai miatt is, ám fontos megjegyezni, hogy a frontember elég sokat fejlődött ezen a téren: a The Only Thing refrénje például annyira nagy ívű, hogy azt egy Steve Perryvel kevert Bruce Springsteen sem tudta volna jobban előadni.
Razor & Tie, 2014
