Lemez

A hangos amerikai

The Hold Steady: Teeth Dreams

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2014. május 17.

Zene

A nullás évek közepén a New York-i Hold Steady volt az Egyesült Államok talán legzseniálisabb esküvői és kocsmazenekara.

A már akkor sem annyira fiatal, nem annyira jólöltözött és a legkevésbé sem rocksztár külsejű tagok elképesztő szakértelemmel játszották a blue-collar rock legmívesebb klasszikusait, a Don't Stop Believinget, a Refugee-t meg a Jailbreaket, pontosabban az ezekre rendkívüli módon emlékeztető saját szerzeményeiket, amelyekben minden kolosszális dobkiállás és minden epikus ikergitárszóló a helyén volt. Oké, de hát mi lehet ebben az érdekes a kulturált európai ember számára, aki nem a Carry On Wayward Sonon, hanem Molnár Ferenc drámáin nőtt fel? Noha a Hold Steady legfontosabb alapélménye a nosztalgia, a zenekar előadásmódján mégiscsak hallatszik, hogy a Born To Run óta eltelt évtizedekben azért történt már egy és más a gitárzenében, volt például olyan, hogy punk és alternatív rock, a Replacements pedig réges-rég megmutatta, hogyan kell összekombinálni a Hüsker Düt Bruce Springsteennel és sok-sok égetett szeszesitallal. Másrészt tényleg baromi jók a számok. Harmadrészt pedig: Craig Finn, a Hold Steady énekese és szövegírója egy jelentéktelen kishivatalnok külsejű geek, aki a színpadon fékezhetetlen rockistenné változik, és aki énekelni speciel egyáltalán nem tud, viszont cserébe kábé akkora karizmája van, mint Freddie Mercurynak. Mert végső soron a Hold Steadyben ez a köpcös, kopaszodó, szemüveges, szövegeiben monomániásan a tinédzserlétet dicsőítő gyógyegér a legérdekesebb, aki költői, mégis közérthető és szellemes szövegekben mesél arról, hogy nagyjából milyen lehetett fiatalnak lenni a nyolcvanas-kilencvenes évek Amerikájában.

A közmegegyezés a zenekar első három lemezét tartja igazán nagyra, de azért szerintem az utóbbi kettővel sincs komolyabb gond: kicsit talán lassult a tempó, profibb lett a megszólalás, kicsit puhultak a nagy riffek, és laposodtak a történetek, ám a formula ettől még kifogástalanul működött. A Teeth Dreamsnek is legfeljebb a már-már bántóan tükörsima hangzás róható fel: akármennyit költenek rá, úgy semfog úgy megszólalni, mint az első Boston. De a dalok tényleg tök jók, szenvedélyesek, lendületesek, és szokás szerint inkább a nagy hookokra, semmint a nagy refrénekre vannak kihegyezve, nyilván elsősorban Finn énekhangbeli hiányosságai miatt is, ám fontos megjegyezni, hogy a frontember elég sokat fejlődött ezen a téren: a The Only Thing refrénje például annyira nagy ívű, hogy azt egy Steve Perryvel kevert Bruce Springsteen sem tudta volna jobban előadni.

Razor & Tie, 2014

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.