Lemez

Harsogó semmitmondás

Lady Gaga: Artpop

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2013. december 21.

Zene

Aki igazán szereti a kultúrát, az szereti az annak peremén felhalmozódott olcsó szemetet is;

szereti, mert harsány és vicces, mert nem veszi magát komolyan, mert eleve vert helyzetből indul, mert a művészi koncepció vagy a mesterségbeli tudás hiányát kompenzálandó sokszor több szív, odaadás, hitelesség és frissesség van benne, mint a nagy művészek vagy a megbízható iparosok munkáiban. Vagy ha mást nem is tud, legalább "annyira rossz, hogy az már jó". Hiába: nem a Nagy Hadronütköztető, hanem Divine, a kutyaszart fogyasztó őrült transzvesztita és a holland gabba azok a dolgok, amelyek tényleg megkülönböztetnek minket az állatoktól.

A humortalan, öntetszelgő, rém bénán esztétizáló, harsogva semmitmondó nagyipari szeméthez azonban már érdemes óvatosan és bizonyos előítéletektől telve közelíteni. Pláne, ha például olyanokat olvasunk, miszerint Lady Gaga új lemezének halál komolyan az a címe, hogy Artpop (nahát, végre közös nevezőre lett hozva a tömegkultúra és a magasművészet, igazi fordulópont!), és hogy ehhez az egész szörnyűséghez Marina Abramovic, a híres performanszművész, valamint a szellemtelen és negédes giccs kortárs királya, Jeff Koons munkássága szolgáltatna valamiféle kamu összművészeti kulisszát. Hát, ilyenkor talán még a legelkötelezettebb trash-őrült is automatikusan egy Herczeg Ferenc-színmű után nyúl a könyvespolcon. Lady Gaga egyetlen komoly, releváns hozzájárulása az egyetemes popkultúrához (amelynek afféle királynőjeként tündököl már évek óta) a kétségkívül imponáló ruhatára: az énekesnő gyakorlatilag már csak a Molotov-Ribbentrop-paktumnak nem öltözött be különböző nyilvános megjelenései és koncertjei alkalmával, ugyanakkor így meg csak még feltűnőbb a kontraszt az extrém külsőségek és az általa játszott súlytalan plázapop között.

Az Artpop ugyanaz a Stock-Aitken-Waterman-trió legszörnyűbb napjait idéző, bántóan műanyag és bántóan ostoba, emlékezetes, szívbemarkoló, szórakoztató vagy izgalmas pillanatokat teljesen mellőző vacak, ami eddig is jellemezte a művésznőt. Van itt megkésett trapszám, van nyálas ballada, vicces szintigitár, feltűnik a kilencvenes évek végi budapesti gimnazisták kedvence, az Infected Mushroom, vendégszerepel R. Kelly, néha egy-egy biztató pillanatra megidéződik Debbie Harry vagy Lene Lovich, és hát nagyjából ennyi. Normális refréneket sajnos ezúttal sem sikerült írni, valószínűleg ez nem illeszkedik az egyszerre artos és popos koncepcióba. És nem is az a fő baj, hogy ezen az új lemezen nincs semmi formabontó, bizarr vagy valami simán csak érdekes, hanem hogy kifejezetten kockázatmentes, kiszámítható és lapos az egész, hiába döngöl kábé megállás nélkül. Madonna, a nagy előkép és/vagy vetélytárs azért ennél rendszerint merészebbeket szokott húzni, de még szerencsétlen Britneynek is megismertük legalább 4-5 különböző arcát, még ha maradéktalanul nem is tudtunk megbarátkozni mindegyikkel. Ez a lemez itt meg olyan, mintha valaki mindenáron be akarná bizonyítani, hogy a popzene valami szép színes borítóba csomagolt debil trappolás egy órán keresztül.

Universal, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Fűző nélkül

Berlin, Du bist so wunderbar – fogad a híres dal, amelynek a karrierje egy német sörreklámból indult. Nehéz is lenne másképpen összefoglalni a város hangulatát, amelyet az itthon alig ismert grafikus, illusztrátor és divatfotós Santhó Imre munkássága is visszatükröz.

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Londoni randevúk

„Ne ijedjetek meg, de azt hiszem, én vagyok a generációm hangja. Vagyis valamelyik generációé” – fogalmazott Hannah Horvath a Csajok első részében. A 2012–2017 között futó, hat évadot megélő sorozatban Lena Dunham pont így tett: hangot adott azoknak a fiataloknak, akiknek mindennél nagyobb szabadságot és jólétet ígértek, ám a világválság ennek az anyagi, az egzisztenciális szorongás pedig a lelki fedezetét egyszerűen felélte.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.

Tíz vállalás

Bevált recept az ifjúsági regényekben, hogy a szerző a gyerekközösség fejlődésén keresztül fejti ki mondanivalóját. A nyári szünidőre a falusi nagymamához kitelepített nagyvárosi rosszcsontoknak az új környezetben kell rádöbbenniük arra, hogy vannak magasztosabb cselekedetek is a szomszéd bosszantásánál vagy az énekesmadár lecsúzlizásánál. Lehet tűzifát aprítani, visszavinni az üres üvegeket, és megmenteni a kocsiból kidobott kutyakölyköt. Ha mindez közösségben történik, még jobb.