Lemez

Harsogó semmitmondás

Lady Gaga: Artpop

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2013. december 21.

Zene

Aki igazán szereti a kultúrát, az szereti az annak peremén felhalmozódott olcsó szemetet is;

szereti, mert harsány és vicces, mert nem veszi magát komolyan, mert eleve vert helyzetből indul, mert a művészi koncepció vagy a mesterségbeli tudás hiányát kompenzálandó sokszor több szív, odaadás, hitelesség és frissesség van benne, mint a nagy művészek vagy a megbízható iparosok munkáiban. Vagy ha mást nem is tud, legalább "annyira rossz, hogy az már jó". Hiába: nem a Nagy Hadronütköztető, hanem Divine, a kutyaszart fogyasztó őrült transzvesztita és a holland gabba azok a dolgok, amelyek tényleg megkülönböztetnek minket az állatoktól.

A humortalan, öntetszelgő, rém bénán esztétizáló, harsogva semmitmondó nagyipari szeméthez azonban már érdemes óvatosan és bizonyos előítéletektől telve közelíteni. Pláne, ha például olyanokat olvasunk, miszerint Lady Gaga új lemezének halál komolyan az a címe, hogy Artpop (nahát, végre közös nevezőre lett hozva a tömegkultúra és a magasművészet, igazi fordulópont!), és hogy ehhez az egész szörnyűséghez Marina Abramovic, a híres performanszművész, valamint a szellemtelen és negédes giccs kortárs királya, Jeff Koons munkássága szolgáltatna valamiféle kamu összművészeti kulisszát. Hát, ilyenkor talán még a legelkötelezettebb trash-őrült is automatikusan egy Herczeg Ferenc-színmű után nyúl a könyvespolcon. Lady Gaga egyetlen komoly, releváns hozzájárulása az egyetemes popkultúrához (amelynek afféle királynőjeként tündököl már évek óta) a kétségkívül imponáló ruhatára: az énekesnő gyakorlatilag már csak a Molotov-Ribbentrop-paktumnak nem öltözött be különböző nyilvános megjelenései és koncertjei alkalmával, ugyanakkor így meg csak még feltűnőbb a kontraszt az extrém külsőségek és az általa játszott súlytalan plázapop között.

Az Artpop ugyanaz a Stock-Aitken-Waterman-trió legszörnyűbb napjait idéző, bántóan műanyag és bántóan ostoba, emlékezetes, szívbemarkoló, szórakoztató vagy izgalmas pillanatokat teljesen mellőző vacak, ami eddig is jellemezte a művésznőt. Van itt megkésett trapszám, van nyálas ballada, vicces szintigitár, feltűnik a kilencvenes évek végi budapesti gimnazisták kedvence, az Infected Mushroom, vendégszerepel R. Kelly, néha egy-egy biztató pillanatra megidéződik Debbie Harry vagy Lene Lovich, és hát nagyjából ennyi. Normális refréneket sajnos ezúttal sem sikerült írni, valószínűleg ez nem illeszkedik az egyszerre artos és popos koncepcióba. És nem is az a fő baj, hogy ezen az új lemezen nincs semmi formabontó, bizarr vagy valami simán csak érdekes, hanem hogy kifejezetten kockázatmentes, kiszámítható és lapos az egész, hiába döngöl kábé megállás nélkül. Madonna, a nagy előkép és/vagy vetélytárs azért ennél rendszerint merészebbeket szokott húzni, de még szerencsétlen Britneynek is megismertük legalább 4-5 különböző arcát, még ha maradéktalanul nem is tudtunk megbarátkozni mindegyikkel. Ez a lemez itt meg olyan, mintha valaki mindenáron be akarná bizonyítani, hogy a popzene valami szép színes borítóba csomagolt debil trappolás egy órán keresztül.

Universal, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.