szereti, mert harsány és vicces, mert nem veszi magát komolyan, mert eleve vert helyzetből indul, mert a művészi koncepció vagy a mesterségbeli tudás hiányát kompenzálandó sokszor több szív, odaadás, hitelesség és frissesség van benne, mint a nagy művészek vagy a megbízható iparosok munkáiban. Vagy ha mást nem is tud, legalább "annyira rossz, hogy az már jó". Hiába: nem a Nagy Hadronütköztető, hanem Divine, a kutyaszart fogyasztó őrült transzvesztita és a holland gabba azok a dolgok, amelyek tényleg megkülönböztetnek minket az állatoktól.
A humortalan, öntetszelgő, rém bénán esztétizáló, harsogva semmitmondó nagyipari szeméthez azonban már érdemes óvatosan és bizonyos előítéletektől telve közelíteni. Pláne, ha például olyanokat olvasunk, miszerint Lady Gaga új lemezének halál komolyan az a címe, hogy Artpop (nahát, végre közös nevezőre lett hozva a tömegkultúra és a magasművészet, igazi fordulópont!), és hogy ehhez az egész szörnyűséghez Marina Abramovic, a híres performanszművész, valamint a szellemtelen és negédes giccs kortárs királya, Jeff Koons munkássága szolgáltatna valamiféle kamu összművészeti kulisszát. Hát, ilyenkor talán még a legelkötelezettebb trash-őrült is automatikusan egy Herczeg Ferenc-színmű után nyúl a könyvespolcon. Lady Gaga egyetlen komoly, releváns hozzájárulása az egyetemes popkultúrához (amelynek afféle királynőjeként tündököl már évek óta) a kétségkívül imponáló ruhatára: az énekesnő gyakorlatilag már csak a Molotov-Ribbentrop-paktumnak nem öltözött be különböző nyilvános megjelenései és koncertjei alkalmával, ugyanakkor így meg csak még feltűnőbb a kontraszt az extrém külsőségek és az általa játszott súlytalan plázapop között.
Az Artpop ugyanaz a Stock-Aitken-Waterman-trió legszörnyűbb napjait idéző, bántóan műanyag és bántóan ostoba, emlékezetes, szívbemarkoló, szórakoztató vagy izgalmas pillanatokat teljesen mellőző vacak, ami eddig is jellemezte a művésznőt. Van itt megkésett trapszám, van nyálas ballada, vicces szintigitár, feltűnik a kilencvenes évek végi budapesti gimnazisták kedvence, az Infected Mushroom, vendégszerepel R. Kelly, néha egy-egy biztató pillanatra megidéződik Debbie Harry vagy Lene Lovich, és hát nagyjából ennyi. Normális refréneket sajnos ezúttal sem sikerült írni, valószínűleg ez nem illeszkedik az egyszerre artos és popos koncepcióba. És nem is az a fő baj, hogy ezen az új lemezen nincs semmi formabontó, bizarr vagy valami simán csak érdekes, hanem hogy kifejezetten kockázatmentes, kiszámítható és lapos az egész, hiába döngöl kábé megállás nélkül. Madonna, a nagy előkép és/vagy vetélytárs azért ennél rendszerint merészebbeket szokott húzni, de még szerencsétlen Britneynek is megismertük legalább 4-5 különböző arcát, még ha maradéktalanul nem is tudtunk megbarátkozni mindegyikkel. Ez a lemez itt meg olyan, mintha valaki mindenáron be akarná bizonyítani, hogy a popzene valami szép színes borítóba csomagolt debil trappolás egy órán keresztül.
Universal, 2013
