Madness
A posztkolonialista lendülettel és munkásosztálybeli öntudattal prezentált, a szociológiai megfigyeléseket punkosan dühös és energikus karibi bulizenébe csomagoló új hullámos brit ska az egyik legnépszerűbb új irányzat volt a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján a szigetországban. Ám a műfaj valóban nagyszerű vezető zenekarai (Specials, Beat, Selecter) közül egyedül a Madness tudta megtartani (sőt emelni) a népszerűségét a divathullám lecsengése után is, és egyedül a Madness tudott olyasféle brit nemzeti intézménnyé válni, mint korábban a Kinks vagy utóbb a Blur.
A zsánerben szokatlan módon csak fehér tagokkal felálló londoni együttes Margaret Thatcher vagy a faji villongások helyett nagyon hétköznapi és nagyon angol témákról énekelt szarkasztikusan, pesszimistán, beleérzőn. A néhol soulba, máskor music hallba vagy jellegzetesen brites popzenébe forduló, skásan pattogó alapoknak pedig legalább annyi közük volt, mondjuk, Paul McCartney munkásságához, mint Prince Busteréhez. A dilis „becsöngetünk és elfutunk” imázs, a békebeli brit kabarék táncos-komikusait idéző idióta táncokkal súlyosbított színpadi jelenlét, az emlékezetes és nemkülönben teljesen idióta, gyakran burleszkszerű videoklipek (repülő szaxofonos!), az énekes Suggs Buster Keatont idéző karizmája, a háttértáncos-vokalista-trombitás, ötven-egynéhány évesen is csintalan futballhuligánnak tűnő Chas Smash show-mani kvalitásai, nem utolsósorban a tagok (főként a billentyűs Mike Barson) dalszerzői teljesítménye (1979 és 81 között kilenc kislemez a brit top 10-ben) révén a Madness egyrészt minden idők egyik legünnepeltebb brit zenekarává vált, másrészt pedig a nyugdíjas popprodukciók közül máig messze-
messze a legszórakoztatóbb.
A zenekar pedig tényleg annyi bombaslágert és klasszikust hozott össze 1979 és kábé 1983 között, hogy azokból évtizedekig lehetne fűteni a diligőzmozdonyt. Az Adrian Mole naplóját három percben elmesélő Baggy Trousers, az elbaltázott óvszervásárlásnak emléket állító, teljes egészében tökkelütött House of Fun, Benny Hill minőségi humorát és a Peter O’Toole-féle Arábiai Lawrence hangulatát zseniálisan keverő Night Boat To Cairo, az Amerikában is taroló Our House vagy az olyan líraibb-komorabb darabok, mint a párkapcsolati buktatókról merengő My Girl, a kiábrándult Grey Day vagy a hétköznapiságában is megrázó Embarrasment (és még: a nagyszerű feldolgozások a frenetikus koncertindító One Step Beyondtól az elbűvölő It Must be Love-ig – és egy sor másik dal, amelyeket lehetetlenség volna mind felsorolni) mind-mind az egyetemes, nagybetűs Szórakoztatás olyan magnum opusai, amelyeket hallva képtelenség nem jól érezni magunkat; feltéve persze, ha hat és hatvan év közötti emberi lények vagyunk, akiket nem farkasok neveltek fel a fagyos és távoli szibériai tajgán. (Pop-rock nagyszínpad, augusztus 16., 19.30)
Jagwar Ma
Tavaly debütált, talányos nevű, kielégítő mértékben hájpolt új zenekar – úgyhogy aki rajta tartja egy tetszőleges testrészét a popzene ütőerén, esetleg szereti magáról ezt gondolni, az feltétlenül nézze meg, még épp időben van; könnyen meglehet, hogy jövőre még menőbb lesz, vagy egyáltalán nem lesz menő. Az ausztrál trió ráadásul (nagyjából, mondjuk) pszichedelikus popzenét játszik, amely már megint/még mindig divatos, ráadásul a bemutatkozó lemez alapján a zsánert a táncolhatóbb, rádióbarátabb, sőt, nem szégyen az, prolisabb végéről fogja meg (azért persze nagyon messze például a hellyel-közzel hasonló műfajban mozgó Kasabian vagy az idei Szigeten ugyancsak fellépő Big Pink tenyérbemászó proliságától).
A nyolcvanas-kilencvenes évek manchesteri baggyhulláma óta tudott, hogy az elektronikus tánczenék és a gitárpop metszéspontjában a pszichedélia áll, illetve hogy a house-zongora és a dubos basszus gyakorlatilag minden műfajban őrületesen jól szól, a Jagwar Ma pedig ezekre a pofonegyszerű, ám csodálatos leleményekre építette fel eddigi életművét, amivel az égadta világon semmi probléma nincsen. Az ének-gitár + kütyük + basszus-vokál felállású zenekar hallhatóan sokat merített a Primal Scream vad eklektikájából (egy régi vágású, vokális house-track után gond nélkül váltanak napfényes gitárpopba a srácok), a Stone Roses verhetetlen ritmusszekciójából (oké, itt nincs élő dobos, de akkor is) vagy a Happy Mondays célirányos, himnikus középtempókban erős tömegszórakoztatásából. A többrétegű, édes-ábrándos-bágyadt vokálok pedig sokszor egészen közvetlenül idézik a hatvanas éveket vagy a hatvanas évekre direkten utaló, picit más stílusú zenekarokat, mondjuk, a Shinst. Úgyhogy aki 2014-ben is görcsösen az ún. „saját hangot” keresi az új zenekaroknál, annak aligha ajánlhatjuk jó szívvel ezt a produkciót, aki viszont szívesen lötyögne valami kaleidoszkópszerűen színes, fülbemászó popzenére, vagy esetleg kitartóan ragaszkodik az LSD-ecstasy kombóhoz a bulik alkalmával, annak ott a helye az A38 színpad előtt augusztus 16-án, 19.50-kor.
Wild Beasts
Aki a név alapján punk-, hardcore- vagy metálegyüttesre asszociál, az téved – az észak-angliai Wild Beasts zenészei direkt adtak maguknak megtévesztő nevet. Ott, ahonnan ők indultak (egy Kendal nevű, harmincezres kisvárosból), csak unalmas kocsmarockzenekarok léteztek, ők viszont valami egészen másban gondolkodtak. A tagok kedvencei közé a Smiths, a Talking Heads, az Adam & The Ants és a Siouxsie & The Banshees tartozott, a zenekar pedig akkor indult be, amikor egyetemi tanulmányok végett Leedsbe költöztek. 2007-ben szerződtek le a Domino Recordshoz, egy évre rá pedig meg is jelent a Limbo Panto címre hallgató debütalbum, rajta furcsa műfaji kavalkáddal: volt benne egy kis posztpunk, egy kis art rock és nem kevés kísérletezés – mindez sajátos, dreampopos köntösben tálalva.
A Wild Beasts neuralgikus pontja Hayden Thorpe falzett énekhangja: van, aki számára ez a mennyország, és van, aki a hallatán mindent bevallana Guantanamón. Bárhogyan is, a Wild Beasts igazi kritikusok kedvence zenekar lett, melynek szakmai sikere nagyobb, mint a kommerciális. A 2009-es folytatás, a Two Dancers szinte kizárólag jó kritikákat kapott, akárcsak a két évvel későbbi Smother, melyre egyaránt hatott az együttes Londonba költözése, valamint Steve Reich, a Fuck Buttons és Mary Shelley Frankensteinje. A zenekar ennek az albumnak a turnéján a Szigetre is eljutott, és már ott is panaszkodtak a túl sok turnézás miatti kiégésre, így nem meglepő, hogy tartottak is később egy jó nagy pihenőt, hogy aztán felfrissülve készíthessék el idén megjelent negyedik albumukat, a Present Tense-t. „Hol simogató, hol drámai elektronikus hangképek adják a kontrasztot a dalok rendre felkavaró mininovelláihoz” – mondta róla kritikusunk, ami jelzi, hogy a Wild Beasts továbbra sem esett ki a zsurnaliszták kegyeiből, de most már a közönség is kezdi egyre jobban felfedezni őket, ugyanis ez az első albumuk, amelyik bekerült a brit top 10-be. Akit nem zavarnak a magas énekhangok, annak feltétlenül ajánlott meglátogatni miattuk az A38 sátrat. (A38 színpad, augusztus 16., 21.40)
Outkast
Ahogy a filmvászonnak, úgy a popzenének is megvannak a maga furcsa párosai a White Stripestól Sam & Dave-en át Simon & Garfunkelig, no és itt van az Outkast is, ahol az egyik tag (André 3000) megrögzött állatvédő és tiszta életű vegetáriánus, a másik (Big Boi) meg azzal került a címlapokra, hogy letartóztatták MDMA birtoklásáért.
Az Atlantából indult Outkastben mindig az volt a jó, hogy műfajilag nem lehetett behatárolni. Oké, elsősorban nyilván hiphopzenekarnak lehet nevezni őket – valahol a dirty south és a g-funk határmezsgyéjén –, de a dalaikba fokozatosan beköltözött jó adag blues, elektronika, funk, dzsessz, rock és némi slam poetry is. Az első három album mindazonáltal még igazi southern hiphopkiáltvány volt élő hangszerekkel, de így is szinte csoda, hogy akkoriban nem nagyon jutottak át az óceánon. Az elkerülhetetlen, bár kissé megkésett nemzetközi befutás 2000-ben következett csak be a Stankonia albummal – elsősorban a Ms. Jackson kislemeznek köszönhetően, ami a mai napig az Outkast második legismertebb dala. Már ez a szám is jól jelezte, hogy a duó, főleg a kísérletező hajlamú André, más utakon jár: a repertoárba egyre több, fentebb említett motívum csúszott be, de úgy, hogy a tolódás a mainstream felé egyáltalán nem ment a minőség kárára. És az igazán nagy dobás még csak ezután jött.
A 2003-as, dupla Speakerboxxx/The Love Below-nak már a címéből is kitűnik, hogy valójában két szólóalbumról van szó: az első félidő Big Boi hiphopcentrikus produkciója, a második pedig André eklektikus parádéja – többek között az übersláger Hey Yával. Ezzel az albummal az Outkast mindent vitt, majd, ahogy a poptörténelemben az ilyenkor lenni szokott, jött a tanácstalan megtorpanás. 2006-ban készítettek egy nagyszabású, de kevésbé jól fogadott filmet Idlewild címmel, melynek a soundtrackje már nem hozta a korábbi albumok színvonalát, majd végképp elvált a két zenész útja. Az aktívabb Big Boi maradt – ő két szólólemezt is kiadott –, míg André inkább csak vendégszerepléseket vállalt (illetve a főszerepet egy Jimi Hendrix-filmben). Közben rengeteg pletyka indult meg az összeborulásról, hogy végül idén januárban bejelentsék: az Outkast tényleg újra összeáll – egy turné erejéig. A visszatérés pillanata a Coachella fesztiválnak jutott áprilisban, most pedig végre mi is láthatjuk az elmúlt húsz év egyik legfontosabb amerikai együttesét. (Nagyszínpad, augusztus 17., 19.30)
| Manic Street Preachers: Futurology
Számos zenész/zenekar megalkotja a maga Berlin-lemezét, mely vagy a városról szól (mint Lou Reed Berlinje), vagy a városban készül, amelynek hangulata így jelentős mértékben kihat a végeredményre (ilyen volt az Achtung Baby a U2-tól vagy David Bowie Berlin-trilógiája). Negyedszázadnyi működés után a Manic Street Preachers is befészkelte magát a német fővárosba, és elkészítette a tavalyi Rewind The Film folytatását, illetve tökéletes ellenpontját. Hiszen míg az előző album szerethetően belassult, többnyire akusztikus dalokat tartalmazott, addig a Futurology tele van pörgős szerzeménnyel. Ismét egy rakás vendég bukkan fel a lemezen – közülük a legszokatlanabb név talán Nina Hoss német színésznőé, akit pár hét múlva láthatunk Philip Seymour Hoffman utolsó filmjében, Az üldözöttben. Ő az Europa Geht Durch Mich című csapkodós, menetelős himnuszban énekli a német sorokat, és már a Manicstől szokatlan nyelvű szöveg és dalcím is sejteti, hogy a zenekar hosszabb szünet után elmozdult a komfortzónából. Utoljára tíz éve, a rossz emlékű Lifeblood albumon kacérkodtak szokatlan megoldásokkal, de a kudarc hatására visszatértek a jól bevált formulához. Most viszont ismét idegen területekre merészkednek, és a végeredmény sokkal pozitívabb, mint 2004-ben. Pedig a címadó dal jobban hasonlít a Coldplay-féle Clocksra, mint bármi másra; James Dean Bradfield a Walk Me To The Bridge-ben aztán Pink Floyd-os húrokat penget, a Let’s Go To War színtiszta korai Simple Minds, a zenekar kubai félrelépését is megéneklő The Next Jet To Leave Moscow félúton van a Joy Division és a New Order között, a Mayakovsky Ringo Starr üvöltését hangmintázza a Helter Skelterből, a legberlinesebb dal pedig az instrumentális Dreaming A City, mely egy az egyben hozza a 77-es Bowie-t. És ha már futurológia: nos, a Manicsnél kevesen jósolták meg jobban az aktuálpolitikát dalcímekben: az, hogy The Next Jet To Leave Moscow még hagyján, de a Misguided Missile már végképp mindent visz. Sony, 2014; Pop-rock nagyszínpad, augusztus 15., 19.30 |
