Lemez

Wooden Shjips: Back to Land

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2014. február 16.

Zene

A Wooden Shjips újpszichedelikus rockzenét játszó együttes a zsáner szülőhazájából, San Franciscóból, feltűnően őszes szőrzeteket viselő, Eric Clapton- vagy Grateful Dead-rajongó középkorú családapáknak tűnő tagokkal, akik azonban rendkívül fiatalos lendülettel jelentetik meg kiadványaikat: a 2006-os alakulás óta az idei már a negyedik rendes soralbum.

A Shjips esetében a pszichedelikus rock nem valami kozmikus mennydörgést takar, és nem is recsegős-tajtékzó garázspunkot, vagy ne adj' isten, véghetetlen hosszúságú gitárszólókat, sőt ez nem is igazán vegytiszta retro, amitől 72-ben érezhetjük magunkat, hanem inkább afféle komótos tempóban előadott, jólesően repetitív, több helyütt a korabeli német kísérleti rockzenét idéző, hippisen bágyadt-fesztelen rockzene szól itt, fület gyönyörködtetően meleg hangzással, és olyan szintihullámokkal, amelyekben szinte lubickolni lehet. Van itt persze több, kifejezetten heavy riff vagy gyorsabb tempó is, de azért nem kell attól tartani, hogy ezek hallatán pszichedelikus őrjöngésbe kezd a hallgató, mert a végeredmény így is olyan puha, finom és minden feltűnősködéstől mentes, hogy akár aludni is lehet rá. Így akár még a Yo La Tengo neve is beugorhat párhuzamként, persze azzal együtt, hogy a Shjipsnek meszsze nincsenek olyan jó dalai, ezért aztán többszöri végighallgatás után is csak az marad meg, hogy nahát, tényleg milyen szépen szól ez az orgona, illetve hogy Ripley Johnson sokszor fura módon úgy énekel, mint Alan Vega az első Suicide-lemezen.

Thrill Jockey, 2013; a Wooden Shjips február 22-én lép fel az A38 hajón

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.