Újságíró
2022 óta ír a Magyar Narancsba: általában zenéről, általánosan kultúráról.
A napokban 27. születésnapját ünneplő Dua Lipának valószínűleg eszében sincs csatlakozni a „huszonhetesek klubjához”. Nosztalgikus diszkóritmusai és mély, süvöltő hangja inkább azt hirdetik, hogy milyen jó normálisnak lenni. Az albán származású londoni énekesnő az idén ismét headliner a Szigeten.
Hetedik nagylemezével alaposan meglepte rajongóit Beyoncé: a királynő az elmúlt évtizedek felforgató, forradalmi tánczenéi előtt tiszteleg, és közben adrenalintól részeg választ ad rá, mi a baj ma a világgal. Hát az, hogy nem ropja eleget.
Tavaly novemberben Lisette Oropesa a Sempre libera című duettet énekelte ráadásként a pármai Festival Verdi áriakoncertjén, amikor a közönség soraiból egy tökéletes Alfredo beénekelte a hiányzó tenorszólamot.
Nem szeretem a zenei maratonokat, ám abban van valami nagyszerűség, ha a muzsikus – ahogy a legendás hírnök, aki Athénba vitte a görög győzelem hírét – nagy, kimerítő futása után diadalt jelenthet Bach három-három szonátája és partitája után.
Csak a jelentősebb kiadóknál is tucatnyi készül a Goldberg-variációkból minden évben.
Egy ideig úgy tűnt, a venezuelai Samuel Mariño hiba a teremtésben. Fiús hangja a pubertáskor után sem tűnt el, számos, orvosi várókban és pszichoterápián eltöltött óra után végül egy doktor tanácsolta neki, énekeljen.
Két éve elmaradt, tavaly késve és szerényen indult, az idén azonban újra fesztiváloktól hangos az ország. A szcéna szereplői optimisták és a pandémia előtti időkhöz hasonló forgalomra számítanak, igaz, megemelkedett árakkal. „Aki ijedős, az ne fesztiválszervezéssel foglalkozzon” – fogalmazott egyikük.
A zenetörténeti emlékezet látszólagos igazságtalansága, hogy egy-egy muzsikusfamíliából legfeljebb egy nevet jegyez meg.
Hans von Bülow szerint a Diabelli-variációk „Beethoven művészetének mikrokozmosza”, Alfred Brendel pedig egyszerűen „a zongoraművek legnagyobbikának” nevezte ezt a 33 variációra épülő darabot, amely a kor zeneműkiadója és félamatőr zeneszerzője, Anton Diabelli témájára született. De nem gondolom, hogy pátoszos hangon kellene beszélni róla.
Néhány éve, amikor a Fekete Párduc című szuperhős filmben a királyfinak az őt megillető trónt kellett elfoglalni, Wakanda földje úgy tárult az amerikai (és más országbeli) fekete kisebbség elé, mint Mózes népe elé a bibliai Kánaán.
