Lemez

Szent nevetés

Mitsuko Uchida: Diabelli-variációk

Kritika

Hans von Bülow szerint a Diabelli-variációk „Beethoven művészetének mikrokozmosza”, Alfred Brendel pedig egyszerűen „a zongoraművek legnagyobbikának” nevezte ezt a 33 variációra épülő darabot, amely a kor zeneműkiadója és félamatőr zeneszerzője, Anton Diabelli témájára született. De nem gondolom, hogy pátoszos hangon kellene beszélni róla.

Diabellit nemes szándék vezérelte, amikor a kor zeneszerzőinek saját keringőtémáját ajánlotta feldolgozásra, hogy a kottakiadás bevételeivel aztán a napóleoni háborút megszenvedő özvegyeket és árvákat támogassa. (Rövid mellékszál, hogy egyet a 11 éves Liszt Ferenc is komponált: dörgedelmes tizenhatodok, beethoveni szellemben.) A lánglelkű géniusz először hozzá sem akart nyúlni. Fércmű („Schusterflecken”), mondta a rövidke, közönséges valcerre, aztán csak talált benne valamit, ami érdekli – honoráriumot –, mert jócskán túlteljesítette a feladatot. Meg bizonyosan perverz örömet is, mert Beethoven alaposan kigúnyolja Diabelli témáját, aki viszont, ha egyáltalán észrevette, nem sértődött meg. Amikor 1823-ban az opus 120-as mű megjelent, a kiadáshoz tartozó előszóban a nagy klasszikusokkal versengő mestermunkának nevezte, remélve, hogy így majd az ő neve is egy bizonyos Goldberg mellé emelkedik.

Beethoven a grandiózus eszméket kéjes élvezettel ellenpontozta perverz tréfákkal. Miközben az Eroica szimfónián dolgozott, teremtő erejét a szórakoztatóan ironikus Eroica-variációkra pazarolta. A Hammerklavier szonáta scherzóját vagy a III. zongoraverseny játékos zárótételét általában eufemisztikusan szokták előadni, a IX. szimfónia kórustételében hallott „fagottfingot” – Roger Norrington kifejezése – meg éppúgy nem illik észrevenni, mint a valódi szellentést egy polgári szalonban. (Pedig a fagott a török variációkat vezeti elő, amelyben Beethoven rögtön ki is gúnyolja a schilleri békeethoszt.) A Diabelli-témára írt variációsorozat is tömve van vaskos tréfákkal: az elején rögtön egy komikusan pöffeszkedő indulót hallunk (Var. 1), később a szerző Mozartot idéz (Var. 22), ujjgyakorlatnak szánt etűdöt parodizál (Var. 23), addig-addig, hogy a 16. variáció basszusszólamában – mely leginkább a Beatles Lady Madonnájára hasonlít – majdnem feltalálja a boogie-woogie-t.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.