Szent nevetés

Mitsuko Uchida: Diabelli-variációk

Hans von Bülow szerint a Diabelli-variációk „Beethoven művészetének mikrokozmosza”, Alfred Brendel pedig egyszerűen „a zongoraművek legnagyobbikának” nevezte ezt a 33 variációra épülő darabot, amely a kor zeneműkiadója és félamatőr zeneszerzője, Anton Diabelli témájára született. De nem gondolom, hogy pátoszos hangon kellene beszélni róla.

Diabellit nemes szándék vezérelte, amikor a kor zeneszerzőinek saját keringőtémáját ajánlotta feldolgozásra, hogy a kottakiadás bevételeivel aztán a napóleoni háborút megszenvedő özvegyeket és árvákat támogassa. (Rövid mellékszál, hogy egyet a 11 éves Liszt Ferenc is komponált: dörgedelmes tizenhatodok, beethoveni szellemben.) A lánglelkű géniusz először hozzá sem akart nyúlni. Fércmű („Schusterflecken”), mondta a rövidke, közönséges valcerre, aztán csak talált benne valamit, ami érdekli – honoráriumot –, mert jócskán túlteljesítette a feladatot. Meg bizonyosan perverz örömet is, mert Beethoven alaposan kigúnyolja Diabelli témáját, aki viszont, ha egyáltalán észrevette, nem sértődött meg. Amikor 1823-ban az opus 120-as mű megjelent, a kiadáshoz tartozó előszóban a nagy klasszikusokkal versengő mestermunkának nevezte, remélve, hogy így majd az ő neve is egy bizonyos Goldberg mellé emelkedik.

Beethoven a grandiózus eszméket kéjes élvezettel ellenpontozta perverz tréfákkal. Miközben az Eroica szimfónián dolgozott, teremtő erejét a szórakoztatóan ironikus Eroica-variációkra pazarolta. A Hammerklavier szonáta scherzóját vagy a III. zongoraverseny játékos zárótételét általában eufemisztikusan szokták előadni, a IX. szimfónia kórustételében hallott „fagottfingot” – Roger Norrington kifejezése – meg éppúgy nem illik észrevenni, mint a valódi szellentést egy polgári szalonban. (Pedig a fagott a török variációkat vezeti elő, amelyben Beethoven rögtön ki is gúnyolja a schilleri békeethoszt.) A Diabelli-témára írt variációsorozat is tömve van vaskos tréfákkal: az elején rögtön egy komikusan pöffeszkedő indulót hallunk (Var. 1), később a szerző Mozartot idéz (Var. 22), ujjgyakorlatnak szánt etűdöt parodizál (Var. 23), addig-addig, hogy a 16. variáció basszusszólamában – mely leginkább a Beatles Lady Madonnájára hasonlít – majdnem feltalálja a boogie-woogie-t.