Végveszélyben a független színházak

Éheztetve

Színház

Több száz csésze kávé, összegyűjtött polgári forintok és a főváros expressz gyorssegélyének hála túlél, sőt évadot hirdet a Margit körút közhasznú magánszínháza, az Átrium. De az egész független szcéna bajban van: a tao kivezetése után a színházművészet állami támogatása egyre kuszább, kiszámíthatatlanabb és kevesebb.

„Volt egy kormánypártisággal nem vádolható társulat, amely levelet írt Fekete Péternek, hogy szüksége van tízmillió forintra. Nem érkezett válasz. Utána kopogtattak a következő ajtón, a minisztériumnál ugyanezzel a kéréssel. Nem érkezett válasz. Pár hónappal később csörög a telefon, hogy jönne pénz az államtitkárságtól. Aztán jött a minisztériumtól is. Szerencséjük volt, mert ebben a rendszerben az is megtörténhetett volna, hogy nem jön pénz sehonnan.”

Ezzel a kis történettel világítja meg a támogatási rendszer visszás működését a színházi szcénára rálátó forrásunk, aki úgy véli, hogy a rendszerszintű rendszertelenség bizonytalanságban tartja azokat az intézményeket – „baloldalinak”, „ellenzékinek” titulált színházakat, társulatokat –, amelyek nem a hatalom kedvencei. Abban már egyik beszélgetőpartnerünk sem biztos, hogy létezik igazán hatékony kultúrjobbos mesterterv a „most mi jövünk” szellemében, főleg hogy a pénz 2022-re elfogyott. Az fix, hogy a jelenlegi finanszírozási struktúra mód és szándék híján nem szolgálja a színházba fektetett adóforintok hasznos elköltését, azt viszont igen, hogy megosztottságot teremtsen a szakmában: „Ha van pénz, megy a lapítás. Ha épp nincsen, akkor az kap, aki hangosabb.”

Átrium, alátámasztás nélkül

Június 30-án az Átrium borította ki a bilit, közzétéve: úgy állnak a dolgok, hogy az utolsó előadásokat láthatják, akik jegyet váltottak. A Facebookon látható, koromfekete profilképpel súlyosbított közleményben ez állt: „A mai naptól az Átrium csapatának sok kiváló tagja a felmondási idejét tölti. Egytől egyig kitűnő emberek, akiket soha nem lenne szabad elküldeni, mert a színház nagyrészt miattuk olyan, amilyen.” Az I. kerületi önkormányzat V. Naszályi Márta polgármester kezdeményezésére már áprilistól együttműködési szerződést fontolgatott a II. kerületi színházzal, de ennek az önkormányzat fideszes képviselői néhány ellenzékivel együtt hamar keresztbe feküdtek. A főváros a vészharang kondulása után 30 millió forintot ígért, majd hivatalos közleményben tudatta, hogy a saját fenntartású színházak finanszírozásának átütemezésével 150 millió forintos mentőcsomagot különítenek el a függetleneknek. Karácsony Gergely azért aláhúzta, hogy a város „képtelen átvenni az államtól ezeknek a színházaknak a tartós támogatását, mert nincs rá pénzünk”. Utóbb a II. kerületi önkormányzat 12 milliót adott a színháznak – és nemcsak őt támogatta, hanem még öt alapítványt és egyesületet is.

Az Átrium szűkös anyagi helyzetét az okozta, hogy nem részesülnek abból az ún. előadó-művészeti többlettámogatásból, amelyet a tao pótlására hoztak létre, pedig a jegyárbevételük alapján mintegy évi 220 millió forintra jogosultak. (Az előző években forráshiányra hivatkozva utasították el őket, miközben a kevesebb nézőt vonzó Turay Ida Színház, a Karinthy Színház és a Játékszín százmilliókat kapott.) „Működésünk mintegy 60 százalékát fedezik a jegybevételek” – mondta Zsedényi Balázs, a színház operatív menedzsere, rögtön hozzátéve, hogy ez a hagyományos kőszínházak esetén jóval kevesebb. „A tao-rendszer ezt az arányt tükrözte, amikor minden jegybevételből származó 100 forinthoz hozzátett 80-at.” Novemberben sikerrel pályáztak működési támogatásra (ezt a pályázatot az NKA honlapján kell leadni, de a minisztérium osztja ki), a megítélt 17 millió forintot viszont nem kapták meg, állítólag azért, mert a Támogatáskezelőnél nem tudják, kinek kéne aláírni.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.