Végveszélyben a független színházak

Éheztetve

Színház

Több száz csésze kávé, összegyűjtött polgári forintok és a főváros expressz gyorssegélyének hála túlél, sőt évadot hirdet a Margit körút közhasznú magánszínháza, az Átrium. De az egész független szcéna bajban van: a tao kivezetése után a színházművészet állami támogatása egyre kuszább, kiszámíthatatlanabb és kevesebb.

„Volt egy kormánypártisággal nem vádolható társulat, amely levelet írt Fekete Péternek, hogy szüksége van tízmillió forintra. Nem érkezett válasz. Utána kopogtattak a következő ajtón, a minisztériumnál ugyanezzel a kéréssel. Nem érkezett válasz. Pár hónappal később csörög a telefon, hogy jönne pénz az államtitkárságtól. Aztán jött a minisztériumtól is. Szerencséjük volt, mert ebben a rendszerben az is megtörténhetett volna, hogy nem jön pénz sehonnan.”

Ezzel a kis történettel világítja meg a támogatási rendszer visszás működését a színházi szcénára rálátó forrásunk, aki úgy véli, hogy a rendszerszintű rendszertelenség bizonytalanságban tartja azokat az intézményeket – „baloldalinak”, „ellenzékinek” titulált színházakat, társulatokat –, amelyek nem a hatalom kedvencei. Abban már egyik beszélgetőpartnerünk sem biztos, hogy létezik igazán hatékony kultúrjobbos mesterterv a „most mi jövünk” szellemében, főleg hogy a pénz 2022-re elfogyott. Az fix, hogy a jelenlegi finanszírozási struktúra mód és szándék híján nem szolgálja a színházba fektetett adóforintok hasznos elköltését, azt viszont igen, hogy megosztottságot teremtsen a szakmában: „Ha van pénz, megy a lapítás. Ha épp nincsen, akkor az kap, aki hangosabb.”

Átrium, alátámasztás nélkül

Június 30-án az Átrium borította ki a bilit, közzétéve: úgy állnak a dolgok, hogy az utolsó előadásokat láthatják, akik jegyet váltottak. A Facebookon látható, koromfekete profilképpel súlyosbított közleményben ez állt: „A mai naptól az Átrium csapatának sok kiváló tagja a felmondási idejét tölti. Egytől egyig kitűnő emberek, akiket soha nem lenne szabad elküldeni, mert a színház nagyrészt miattuk olyan, amilyen.” Az I. kerületi önkormányzat V. Naszályi Márta polgármester kezdeményezésére már áprilistól együttműködési szerződést fontolgatott a II. kerületi színházzal, de ennek az önkormányzat fideszes képviselői néhány ellenzékivel együtt hamar keresztbe feküdtek. A főváros a vészharang kondulása után 30 millió forintot ígért, majd hivatalos közleményben tudatta, hogy a saját fenntartású színházak finanszírozásának átütemezésével 150 millió forintos mentőcsomagot különítenek el a függetleneknek. Karácsony Gergely azért aláhúzta, hogy a város „képtelen átvenni az államtól ezeknek a színházaknak a tartós támogatását, mert nincs rá pénzünk”. Utóbb a II. kerületi önkormányzat 12 milliót adott a színháznak – és nemcsak őt támogatta, hanem még öt alapítványt és egyesületet is.

Az Átrium szűkös anyagi helyzetét az okozta, hogy nem részesülnek abból az ún. előadó-művészeti többlettámogatásból, amelyet a tao pótlására hoztak létre, pedig a jegyárbevételük alapján mintegy évi 220 millió forintra jogosultak. (Az előző években forráshiányra hivatkozva utasították el őket, miközben a kevesebb nézőt vonzó Turay Ida Színház, a Karinthy Színház és a Játékszín százmilliókat kapott.) „Működésünk mintegy 60 százalékát fedezik a jegybevételek” – mondta Zsedényi Balázs, a színház operatív menedzsere, rögtön hozzátéve, hogy ez a hagyományos kőszínházak esetén jóval kevesebb. „A tao-rendszer ezt az arányt tükrözte, amikor minden jegybevételből származó 100 forinthoz hozzátett 80-at.” Novemberben sikerrel pályáztak működési támogatásra (ezt a pályázatot az NKA honlapján kell leadni, de a minisztérium osztja ki), a megítélt 17 millió forintot viszont nem kapták meg, állítólag azért, mert a Támogatáskezelőnél nem tudják, kinek kéne aláírni.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.