Nem most lett divatos végigjátszani a ciklust, a pionír fidulások, Yehudi Menuhin, Jascha Heifetz és Nathan Milstein egyaránt megcsinálták a maguk 42 kilométerét, meg a magyar származású, de külföldön beérkező Telmányi Emil is, aki korát megelőzve eszkábált magának majdnem korhű, ívelt vonót, és ha engem kérdeznek, a régi nagyok közül senki sem ért nyomába az alulértékelt belga, Arthur Grumiaux játékának. Bach szólóhegedűs műveinek legjobb felvételei az utóbbi években születtek – na, nem az időnként elviselhetetlenül szögletes historikusokra gondolok, hanem Gidon Kremer, Julia Fischer, Hilary Hahn és Christian Tetzlaff lemezeire. Arra azonban alig vállalkozott valaki, amire Baráti Kristóf: két élő – a Verbier Festivalon, egy ragyogó akusztikájú svájci templomban 2016. július 17-én rögzített – koncertjének a felvételét jelentette meg.
Nem kicsit vagány, és a hegedűművész piszmogásra képtelen, ösztön vezérelte munkamódszerével is jobban egybevág, hogy ezt a megoldást választotta. (Jegyezzük meg: 2010-ben, a Berlin Classics kiadásában készült már lemeze ezekből az alkotásokból.) Most mintha az egyszeri nekifutás lendülete és a közönség jelenléte is inspirálná, ahogy belevág a g-moll szonáta (BWV 1001) méltóságteljes nyitányába. Interpretációja nem kifejezetten historikus, ám betartja azokat a technikai elemeket, amelyeket egy modern hegedűsnek illik: alig alkalmaz vibratót, szívesebben formál könnyed, mintsem telítően súlyos frázisokat. Ugyanakkor erőteljes, izmos hangokat csal ki az 1703-as készítésű „Lady Harmsworth” Stradivariból. A gazdagon zengő harmonikusok ugyan időnként elnyomják a részletekben lakozó ördögöket (amiket stúdióban lehetne jobban megmutatni), de felbecsülhetetlenül izgalmassá teszik az egész előadást.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
