Lemez

Nyert futam

Baráti Kristóf: Bach szonátái és partitái szólóhegedűre

Kritika

Nem szeretem a zenei maratonokat, ám abban van valami nagyszerűség, ha a muzsikus – ahogy a legendás hírnök, aki Athénba vitte a görög győzelem hírét – nagy, kimerítő futása után diadalt jelenthet Bach három-három szonátája és partitája után.

Nem most lett divatos végigjátszani a ciklust, a pionír fidulások, Yehudi Menuhin, Jascha Heifetz és Nathan Milstein egyaránt megcsinálták a maguk 42 kilométerét, meg a magyar származású, de külföldön beérkező Telmányi Emil is, aki korát megelőzve eszkábált magának majdnem korhű, ívelt vonót, és ha engem kérdeznek, a régi nagyok közül senki sem ért nyomába az alulértékelt belga, Arthur Grumiaux játékának. Bach szólóhegedűs műveinek legjobb felvételei az utóbbi években születtek – na, nem az időnként elviselhetetlenül szögletes historikusokra gondolok, hanem Gidon Kremer, Julia Fischer, Hilary Hahn és Christian Tetzlaff lemezeire. Arra azonban alig vállalkozott valaki, amire Baráti Kristóf: két élő – a Verbier Festivalon, egy ragyogó akusztikájú svájci templomban 2016. július 17-én rögzített – koncertjének a felvételét jelentette meg.

Nem kicsit vagány, és a hegedűművész piszmogásra képtelen, ösztön vezérelte munkamódszerével is jobban egybevág, hogy ezt a megoldást választotta. (Jegyezzük meg: 2010-ben, a Berlin Classics kiadásában készült már lemeze ezekből az alkotásokból.) Most mintha az egyszeri nekifutás lendülete és a közönség jelenléte is inspirálná, ahogy belevág a g-moll szonáta (BWV 1001) méltóságteljes nyitányába. Interpretációja nem kifejezetten historikus, ám betartja azokat a technikai elemeket, amelyeket egy modern hegedűsnek illik: alig alkalmaz vibratót, szívesebben formál könnyed, mintsem telítően súlyos frázisokat. Ugyanakkor erőteljes, izmos hangokat csal ki az 1703-as készítésű „Lady Harmsworth” Stradivariból. A gazdagon zengő harmonikusok ugyan időnként elnyomják a részletekben lakozó ördögöket (amiket stúdióban lehetne jobban megmutatni), de felbecsülhetetlenül izgalmassá teszik az egész előadást.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.