Kemény és kompetitív világ a balett-táncosoké, minden arabeszk mögött évtizednyi lemondás, vasfegyelem és elképesztő önsanyargatás áll – meg persze szex, szerelem és árulás, mert ezek valahogy a filmvásznon kéz a kézben járnak vele.
Ma már egyetlen valamirevaló nem angol nyelvű film sem kerülheti el a hollywoodi remake rémét.
Fiatal pap érkezik az isten háta mögötti zárt közösségbe – ugyanakkor, amikor a börtönből szabadult tékozló fiú hazatér.
A zürichi egykori Tűpark igazi, köztévés rémhíradókból ismerős no-go zónákra hajazott: mocsok, szemét és bűnözés volt az úr, a drogosok, prostituáltak és hajléktalanok pedig különösebb szabályozás nélkül éltek a svájci város közepén több mint tíz éven keresztül.
Kiközösítés, szerelmi csalódás, egy barát elvesztése – ilyesmiktől rettegünk pubertáskorban.
„Amióta csak az eszemet tudom, kuponozó akartam lenni” – képzeljük csak el a Nagymenők nyitányát, de úgy, hogy az ajtót nem egy csomagtartóba rejtett áldozat, hanem a vasárnapi újságból ránk meredő akciós szelvény rúgja be.
A szereptévesztések filmje ez a krimivígjáték. A főszereplő, Márk könyvelő ugyan, de mivel jó a csajozásban és ott lapul a polcán az Atkinson-féle Pszichológia tankönyv, úgy véli, terapeutaként is megállná a helyét.
Így, a huszon-X-edik Marvel-mozinál nehéz már újat mondani a világ megmentéséről, a gonoszról meg a nagy erőről, ami természetesen nagy felelősséggel jár.
Hogyan lehet lebénult karokkal, ráadásul nőként legyőzni három, életünkre törő marcona alakot?
A személyes hangvételű amerikai független filmek felfutása valamikorra a 90-es évekre tehető.
Jean-Claude Van Damme manapság három-négy évente kacsint ki a képernyőről, jelezve, hogy ő is ironikus szemmel néz saját hagyatékára – mindezt még mindig jellegzetes spárgájával és dagadó izmokkal teszi.
