Tizenöt év telt el Stephen Frears filmje óta, ez erzsébeti mércével mérve sem kis idő: az internet térhódítása, a Megxit és A korona négy évada is belefért, s mind hozzájárult ahhoz, hogy a királyi család már inkább csak mémként él az emberek tudatában. Kivéve Diana hercegnét.
Pablo Larraín nem bízza a véletlenre, egyből állatmotívummal nyit: döglött fácán hever az úton, azon átgázolva érkezik a királyi konvoj. A fácán gyönyörű állat, ám rettenetesen buta, épp ezért tenyésztik – hangzik el később, ránk olvasva a metaforát. A Spencer egyebekben sem hagy teret a képzeletünknek: Boleyn Anna figurája, Diana Károlytól kapott nyaklánca, enyészeté lett gyerekkori háza, itt minden, de tényleg minden szimbólum, de az a könnyen követhető, önmagára mutató fajta. Larraín oly görcsösen igyekszik lenyomni torkunkon az üzeneteit, ahogy Dianát kényszerítik a protokollétkezésekre. Mire túl van a második öklendezésen, már az istállófiú számára is világos: ez nem az ő világa, a házassága pedig javíthatatlanul tönkrement.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
