SzSz

Abban nincs vita, hogy a Marvel a 2019-es Bosszúállók: Végjáték óta nem találja önmagát.

Mindig mindent emberi tulajdonsággal ruházunk fel.

A zombihorrornál kevés elkoptatottabb műfaj létezik, az elmúlt pár évben az akciótól a vígjátékon át a musicalig és a drámáig szinte minden felütéssel láthattunk már feltámadt és agyevő holtakat.

Mind ismerünk olyan embereket, akik egy udvariassági kérdésre – hogy vagy? – igyekeznek valódi választ adni.

Cameron Diazt több mint tíz éve, a 2014-es Annie óta nem láthattuk semmiben; ha pedig a valóban emlékezetesebb szerepeiig akarunk visszamenni, nyugodtan ugrálhatunk még pár évet a múltba.

Egy kislány, aki folyamatos zaklatások közepette kénytelen felnőni, egy bűvész apa, aki kerekesszékes alkoholistává válik, valamint az egykori bíró, aki hajléktalanként tengeti életét-

Almut és Tobias szerelme olyan tökéletes, hogy azt tényleg csak valami nagy tragédia kuszálhatja össze...

A 90-es évek iránt érzett nosztalgia tán sohasem múlik el, ám manapság a korszak komfortműsorai élik reneszánszukat.

Stephen Schwartz musicaljét 2003-ban mutatták be a Broadway-n.

August Wilsont szokás a Fekete Amerika színházi költőjének is nevezni.

Legyen szó a háborús bűnökről vagy az olyan esetekről, mint az amstetteni rémé, az emberiség legszörnyűségesebb bűneit egyszerű, hétköznapi emberek követik el

Röpke földi pályafutásunk értékelése terén két fő teória versenyez.