A kaszabolós tinihorror, azaz slasher műfaj néhány alapvetésének megalkotása után egy posztmodern csavarral képes volt emlékművet állítani saját pályájának, miközben önmagán és rajongóin is jót nevetett; ez volt a Sikoly-sorozat legnagyobb erénye. A 2011-es negyedik epizód épp akkor jött ki, amikor a Ház az erdő mélyénnel Drew Goddard az utolsó szöget is beverte a slasherek koporsójába.
A mostani epizód az örökségfilmek tipikus példája, folytatás, amely a régi részek néhány szereplőjével és fordulatával egyszerre szólítaná meg a hűséges rajongókat, de eladná magát a következő generációnak is. Ma azonban, a lélekborzoló pszichohorrorok és társadalomkritikus rémisztgetések korában, a pandémia kellős közepén, amikor a világ vége a küszöbön dörömböl, egyre kevésbé tűnik félelmetesnek egy minden lépcsőfokban felbukó, maszkos gonosztevő, aki késsel és telefonhívásokkal hozza a frászt a fiatalokra. Épp ezért a Matt Bettinelli-Olpin–Tyler Gillett rendezőpárosnak Wes Craven után elsősorban a sorozat relevanciáját kellett megtalálnia, amely a számtalan koppintás és a Horrorra akadva után egyre inkább paródiává szelídült. Visszahozták hát az ikonikus szereplőket és helyszíneket, majd az egészet beborították a szokásos sikolyos elmélkedéssel, csak ezúttal a folytatások helyett napjaink moziipari rákfenéjén, a rebootokon folyik a viccelődés. Az új Sikoly ennek megfelelően inkább filmes meta-gondolatai miatt szórakoztató, amelyek ezúttal a toxikus rajongás témáját belezik ki.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
