Dobrovits Mihály

Irak után a Közép-Keleten újabb világkonfliktus körvonalai rajzolódnak. Irán nem tud, de nem is akar elszámolni a búsahri atomerõmûben folytatott tevékenységérõl, miközben a világ nem tud és nem is akar hinni neki. Az iráni nukleáris potenciált fenyegetésnek érzõ Izrael késznek mutatkozik a "megelõzõ csapásra", Irán pedig késznek mutatkozik erre a lehetõ leghatározottabban reagálni.

Muktadá asz-Szadr radikális síita vezetõ és fegyveresei még tartják magukat Nadzsafban, az Imám Ali komplexumban. Más választásuk úgy sincs, hiszen a kegyhely feladásával saját pozícióikat nulláznák le.

A tavaszi félévben szerda délelõttjeim általában szabadok voltak. Ilyenkor a városban csavarogtam, benéztem egy-egy lemez-, akarom mondani CD-boltba. A nosztalgia bûvkörébõl elõször pénztárcám realitásai zökkentettek ki, másodjára pedig az a furcsa érzés, hogy a szó szoros értelmében újra megvehetném, vagy még pontosabban: újra kellene vásárolnom mindazt, amit egykor a magaménak tudhattam vagy a magaménak akartam tudni. Egykori lemezeimet ugyanis már nem hallgathatom a modern zenegépeken. Gondolataimban visszatért gimnazista lényem egy darabig elnosztalgiázott a könyveken, amelyek akkori ízlésem emlékeként a mai napig ott sorakoznak a polcomon. Belém hasított a felismerés.

Eredetileg úgy gondoltam, szimpla olvasói levéllel intézem el a Narancs múlt heti számának publicisztikáját (Benczes István - Szentessy Kisztián: Magyar tánc - borotvaélen, prímás nélkül, Magyar Narancs, 2004. június 3.), melyben megemlítettem volna azt is, hogy a pacta sum servanda kifejezés értelmetlen, olyasfélét jelentene latinul, hogy "én betartandó szerzõdések vagyok" (és néha rablórömit játszom magammal).

A hét végén népszavazás volt Cipruson az ország egyesítéséről. A lehetőséget, hogy a sziget egységes államként lépjen az EU-ba, a török lakosság kétharmada támogatta, ugyanennyi görög pedig elutasította.

A nagyvilágot mostanában a Mars-expedíció tartja izgalomban, a magyar közönséget pedig az orvosi hálapénzek körüli botrány. Könnyű és hálás feladat lenne arról értekezni, hogy lám, egy fél világegyetem választja el a premodern magyar glóbuszt a modernitás túlsó határait feszegető világfalutól - éppen ezért nem is ezt fogom tenni. Sőt.

Két hete szombaton huszonöten, a múlt csütörtökön huszonheten haltak meg négy robbantásos merénylet során Isztambulban. Két zsinagóga és két brit érdekeltség, a főkonzulátus és egy bank épülete vált öngyilkos merénylők célpontjává.

Szakértők tucatjai figyelmeztették az amerikai kormányzatot, hogy a Tigris és az Eufrátesz partjánál nem a bevonulás lesz a valódi erőpróba, hanem az, ami utána várja a magukat győztesnek képzelőket.

Bolek Zoltán és társa nemrég tértek vissza Irakból, ahová a magyar gyógyszergyárak segélyszállítmányát kísérték. Tapasztalatairól a pénteki imát követően a közösség Róbert Károly körúti mecsetjében beszélgettünk vele.

Bár Tikritben a hét végén még tartották magukat a Szaddám-hű erők maradékai, a háború katonai része többé-kevésbé befejeződött. A rezsim megdőlt, és nem maradt helyette semmi. Pontosabban: a semmi maradt helyette.

Jobb nem is belegondolni abba, hogy a jelenleg Irak területének mintegy hatvan százaléka felett uralkodó zsarnok, az egykori verőlegény és bérgyilkos, majd titkosszolgálati főnök sikeresen jöhetne ki az Egyesült Államokkal és az Egyesült Királysággal vívott fegyveres konfliktusból. Abba viszont muszáj, hogyan óhajtják berendezni Irakot a győzelemre ítélt szövetségesek, és hogy ebben milyen szerepet szánnak saját maguknak. Hiszen nem biztos, hogy ahova könnyű bemenni, onnan kijönni is éppolyan egyszerű.

Szaddámnak mennie kell: így vagy úgy, de el fog bukni rezsimje. Távozása azért is kívánatos, mert az ország tizenkét éve él provizóriumban, a hatalom területének és lakosságának csak egy részét tartja az ellenőrzése alatt. Szaddám uralmának elhúzódása a jogi káosz és a humanitárius katasztrófa árnyékát veti előre. De mi következhet utána - Irakban és környékén?