Törökországi merényletek: Sztambul lázrózsája

  • Dobrovits Mihály
  • 2003. november 27.

Külpol

Két hete szombaton huszonöten, a múlt csütörtökön huszonheten haltak meg négy robbantásos merénylet során Isztambulban. Két zsinagóga és két brit érdekeltség, a főkonzulátus és egy bank épülete vált öngyilkos merénylők célpontjává.

Két hete szombaton huszonöten, a múlt csütörtökön huszonheten haltak meg négy robbantásos merénylet során Isztambulban. Két zsinagóga és két brit érdekeltség, a főkonzulátus és egy bank épülete vált öngyilkos merénylők célpontjává.Nem alkalmi akciókról volt szó. A merénylet elkövetői nem a világpolitika valamely hirtelen fordulatán felindulva cselekedtek, hanem hosszú, többéves előkészítés után. Még akkor is, ha tettük indokaként jól hangzó ürügy a világpolitika némely fordulata. Szó sincs arról, hogy Törökország a jelenlegi iraki amerikai-brit fellépés áldozata lenne, a bombák célpontja a török politikai rendszer, illetve a nyugati világ egésze volt, s mellékszál csupán, hogy a Blair-Bush csúcstalálkozóra sikerült időzíteni a robbantások második fordulóját. A terroristák akkor is lecsaptak volna, ha Bush meg sem támadja Irakot. Az amerikai elnök és iraki akciójának apologétái mindent megtesznek ugyan azért, hogy összemossák az iraki fellépést a "terror elleni háborúval", de a valóságban két háború zajlik - párhuzamosan. Az Egyesült Államok és szövetségesei egyik fronton sem állnak győzelemre.

A "terror elleni háborúban"

azért nem, mivel az amerikai haderő zöme, mindösszesen kétharmada Irakban tartózkodik, s Washington Afganisztánt a NATO-nak, Iránnak és a haduraknak, továbbá a csendesen visszaszivárgó táliboknak engedte át. A Hamíd Karzáj vezette afgán kormányzat saját stratégiai és koncepcionális vereségét ismerte be azzal, hogy az országot iszlám köztársasággá nyilvánította. Pedig Afganisztán továbbra is kulcsország; jelenleg itt bújkál az al-Káida kemény magjának a maradéka.

A szervezet vezetőinek nagy része ugyanis jelenleg az iráni kormány vendégszeretetét kénytelen élvezni, nem éppen önkéntes és baráti alapon. Az Iránban őrizetben tartott vezetők közül a legnagyobb fogás kétséget kizáróan Ajman az-Zaváhirí, a szervezet alvezére és főideológusa, egyúttal a nagybeteg főnök, Uszáma bin Ládin orvosa, de nagyvadnak számít Szulejmán Abú Ghaisz szóvivő, továbbá Szejf al-Ádil (eredeti nevén Muhammad Makkawí) operatív főnök is. A jelentések szerint a lefogottak közt van Uszáma bin Ládin legidősebb fia, Szaad is, bár e hír egyelőre bizonytalan. Irán többször felajánlotta e fejeket Washingtonnak, de nem reagáltak az aján-latra. Teherán a saját jól felfogott érdekében aligha hagyja futni őket, ugyanakkor átvételük esetén Washingtonnak be kellene ismernie, hogy a terrorizmus támogatásával vádolt ország megelőzte őket, valamint át kellene gondolnia a "terrorizmus elleni háború" jelszavát és lényegét; és persze teljesítenie kellene Irán feltételeit is. Utóbbiak közül az egyik, hogy Amerika hagyjon fel az iszlám köztársaság fenyegetésével és kezdjen tárgyalásokat velük, a másik pedig, hogy ejtse az iszlám köztársaság ellen küzdő iráni mudzsáhidok támogatását. Ez kiadós adag oxigénhez juttatná a kifulladóban levő iráni rezsimet, márpedig Amerika most a csendes megfojtásukra játszik. Az egykori Khomeini-kedvenc és kijelölt utód, a jelenleg házi őrizetben levő Ali Montazeri ajatollah már a nyár végén a rezsim kényszerű végéről beszélt. Ugyanakkor Washingtonnak megannyi keserű tapasztalat után be kell látnia, hogy az iszlám kormány gyengélkedése nem jelenti az iráni állam gyen-geségét, s ha megpróbálna vele szemben erőt alkalmazni, könnyen megismétlődhetne Carter elnök kínos emlékű kudarca.

Amennyiben viszont az Al-Kaida központi magja akcióképtelen, joggal tehetjük fel a kérdést:

kik és miképp követik el

a nevében végrehajtott merényleteket? A válasz a szervezet működésének lényegéből következik. Az al-Káida - neve is ezt jelenti - bázis, kiképzést szervez és logisztikai támogatást nyújt azok számára, akik vállalják, hogy részt vesznek a hitetlenek elleni fegyveres küzdelemben. A köré épült hálózatot önálló egységek alkotják, amelyek nem állnak szoros alá- és fölérendeltségi viszonyban az al-Káidával. Elvégre az a bázisuk, és nem a főnökük.

E hálózatos szerkezet alapvető fontosságú, ha a jelenkori szunnita iszlám bármely jelenségét meg akarjuk érteni. A szunnita iszlámnak nincs látható feje, centruma, sőt egységesen értelmezett szabályrendszere sem. A vallás nevében többé-kevésbé bárki felléphet, miközben mindenkire kötelező és szankcionálható rendeletet senki sem adhat ki. Az iszlám világ legtekintélyesebb fóruma, a kairói Al-Azhar mecset kollégiuma minden kérdésről hozhat ugyan döntvényt (fatwá), ennek azonban csak annyiban van súlya, amennyiben a hívők elfogadják. (Ez az instancia már többször elítélte Uszáma bin Ládin "magándzsihádját".) A szunnita iszlámban ráadásul szigorú szabály az eltérő vélemények tiszteletben tartása, ha azok nem kérdőjelezik meg a vallás alapjait. E bázisdemokratikus rend kizárja, hogy az egész iszlám világ nevében bárkivel kötelező érvényű megállapodásokat köthessünk. Sajátos kivétel ebben a tekintetben az Irán által képviselt tizenkettes sía, ahol a Hawza (az ajatollahok és a hodzsatuliszlámok kollégiuma), élén a nagy imámmal, látható szervezetet alkot, de ez a testület sem követ mindig egységes véleményt vagy akaratot.

A szunnita iszlám a kezdetek óta szoros kapcsolatban áll az államhatalommal. Így érthető, hogy a kezdetektől gyakorlattá vált a politikai elégedetlenség vallási útra terelése. A középkorban a síizmus, ma pedig a fundamentalizmus adja meg ennek a kereteit. Bár teológiailag egymással homlokegyenest ellenkező állásponton vannak,

a középkori ún. "túlzó sía",

illetve a mai fundamentalista propaganda pszichés momentumai ugyanazok. Elhitetni a hívőkkel, hogy a jelenlegi vallási és politikai rend hazugság, viszont van egy igazi, "belső" vallás, amely üdvözít, aminek a nevében fel lehet venni a harcot a romlott világgal. Így lesznek a "belső" vallás híveinek első céltábláivá azok, akik bár hívőnek mondják magukat, megalkusznak a korrupt viszonyokkal. A középkori "túlzó sía" messianizmusának mai megfelelője a fundamentalisták számára Szajjid Kutb (1906-1966) "új dzsáhilijja" tana. Ennek értelmében a mai iszlám államok visszasüllyedtek az iszlám előtti pogányság korába, ezért az igazhívőknek nemcsak joguk, de túlvilági boldogsággal kecsegtető kötelességük fellépni ellenük. A fundamentalista közösség ideája az "igazi iszlám", azaz a Próféta és társai medinai közösségének imitációja. Kiválasztottságtudatukat csak erősíti a szunna legortodoxabb jogi iskolája, a hanbali tanítása arról, hogy az ítéletnapon rajtuk kívül mindenki más sorsa csakis a kárhozat lehet. E fundamentalisták nemcsak a mai viszonyokat utasítják el, de el kívánják vetni mindazt a szellemi tőkét is, amit az iszlám világ a fejlődése során felhalmozott. Ebből következően a fundamentalista általában célirányosan cselekvő, de mégis infantilis, egysíkú személyiség, aki nem képes a mai világ komplex kihívásaival szembenézni, helyette valami egyértelmű igazságba szeretne kapaszkodni. Bár fellépésük kétséget kizáróan kiváltja nem kevesek betyárromantikán alapuló szimpátiáját, nyilvánvaló, hogy a sorsuk csak a bukás lehet. Csak az nem mindegy, hogy mikor. Londoni arab források szerint a "szeptemberi események" óta huszonkétmilliárd dollár veszteség érte az arab világot; s a válogatás nélkül ontott ártatlan embervérről még nem is szóltunk.

Törökországban most az iszlám legliberálisabb felfogásának üzent hadat a legarchaikusabb. Bár Recep Tayyip Erdogan kormányának a nemzetközi sajtóban állandó jelzője az "iszlámista", illetve a "mérsékelt iszlámista", az általuk képviselt iszlámfelfogásnak

vajmi kevés köze van

a fundamentalistákéhoz. Sőt, e fundamentalista áramlatok elődjeivel már az Oszmán Birodalomnak meggyűlt a baja. Irtották is őket tűzzel-vassal. A jelenlegi hivatalos törökországi iszlámfelfogásra mi sem jellemzőbb, mint az, hogy az Állami Vallásügyi Főigazgatóság fatwája szerint hölgyek is beállhatnak a közös imán a férfiak imasorába. (Igaz, rögtön akadtak olyan maliciózus mozlimok, akik szerint a férfimosdót is meg kellett volna nyitni a hölgyek előtt.)

A török kormány azonban nem szereti a viccet. Most arra törekszik, hogy egy új minőségű iszlám politikát ismertessen el a világgal: a terroristák pedig épp ez ellen próbálnak fellépni. Bár az elkövetők török állampolgárok voltak, Pakisztánban kaptak kiképzést; s az áldozatok kilétéből is világos, hogy a tervezők nem a törökországi viszonyok között gondolkodtak.

Aki ugyanis ismeri Törökországot, tudhatja, hogy az isztambuli zsinagógák felrobbantásának korántsem lesz mozgósító hatása Izrael ellen. A jelenleg huszonhétezres isztambuli zsidó közösség török történelmi jelkép: annak a hispániai zsidó népességnek a maradványai ők, akiket 1492-ben a katolikus királyok kiűztek, s az Oszmán Birodalom befogadott. A török történelmi köztudatban a tizenhetedik generáció óta ott élő közösség a török nagylelkűség szimbóluma, megbecsült tagjai a gazdasági és újabban a szellemi elitnek. Aki e merényletet kitervelte, az vagy nem tudta, hogy a török nemzeti érzés érzékeny pontját támadta, vagy szándékosan akarta arcul köpni egész Törökországot. E fanatikus merényleteknek egyébként több muzulmán áldozata volt, mint zsidó.

Bár az Isztambult az első világháborúban megszálló britek korántsem örvendenek feltétlen népszerűségnek, a brit főkonzulátus és a HSCB Bank elleni akciót a török közvélekedés egyértelműen Törökország és nem Nagy-Britannia elleni támadásnak fogta fel. Az egyik robbantás a brit főkonzul életét is kioltotta, a huszonhét áldozat többsége mégis török volt, köztük a fiatal és hazájában népszerű tévésztár, Kerem Yilmazer is, aki csak megállt egy piros lámpánál. Az már most tudható, hogy a zsinagógarobbantásokhoz az autókat biztosító és a csütörtöki robbantásokat elkövető két tettes, Azad Ekinci és Peridun Ugurlu Pakisztánban kapott kiképzést. Ekinci korábban a törökországi Hizbullah tagja volt. Mindketten az ország kelei részéből, a zömében kurdok lakta Bingöl tarományból származnak, s a sajtójelentések szerint ide vezetnek a nyomozás szálai is. Az akciókért hivatalosan az al-Káidával kapcsolatban álló Abú Háfiz az-Maszrí Brigádok vállalták a felelősséget, iszlámista website-okon közzétett bejelentésük szerint Roger Short brit főkonzulnak az iszlám elleni harcban szerzett tapasztalatai miatt kellett pusztulnia. A szervezet egyúttal megfenyegette Törökországot is mint a "keresztesek" kiszolgálóját.

A lakosság több helyütt spontán demonstrációkkal adott hangot felháborodásának. Nem tétlenkedtek a hatóságok sem. Már az első napon tizennyolc gyanúsítottat fogtak le. A gaztetteket

formálisan is elítélték

a törökországi iszlám vallási vezetők. A villámlátogatásra érkező Jack Straw brit külügyminiszter, akárcsak Schröder német kancellár vagy Papandreu görög külügyminiszter, kiállt amellett, hogy Törökországnak most már a lehető legrövidebb időn belül az EU-ban a helye. A szolidaritás sajátos kifejezése, hogy az amúgy nyitottsággal és bevándorlópártisággal alaposan aligha gyanúsítható német Bild Zeitung török nyelvű főcímben fejezte ki együttérzését. A merényletek nagy valószínűséggel csak erősítették Törökország és Európa kölcsönös elkötelezettségét. Bár tudható, hogy több kisebb iszlámista csoport áll készen a világi török állam elleni küzdelemre, az is világos, hogy az elmúlt két hét véres eseményei csak tovább növelik az országon belüli elszigeteltségüket.

Dobrovits Mihály

Neked ajánljuk